A Székelyföldön, Baróton, 1956, anyám nőnapi ajándékaként jöttem a fényre. Felsőrákos az a falu, mely felnevelt és tömte tele tarisznyámat szellemi és erkölcsi hamubasült pogácsákkal, melyekből a rosszabb napokon ma is el-elrágicsálok néhányat. A brassói traktorgyárban dolgoztam, mint villanyszerelő. Egy kisebb kitérővel 1982-től, már családosként, Vargyason éltem és az áttelepülés időszakáig (1991.) a köpeczi szénbányában dolgoztam. Jelenleg mint a Bakonyi Erőmű Rt. (Ármin Bánya) dolgozója Ajkán élek, és ha bántanak nem sírok; inkább írok.

Nekivágtunk, vállunkon az áthazudott, ellopott évek bizonytalanságával, nyelvünk alá rejtve az ige, s akárcsak az áldozat retináin rögződő gyilkos arca a szemünkbe égetett szülőföld-kép utolsó rezdülésével. Kánaánt remélve nekivágtunk, mi a valaha egy rossz döntés földönfutó gyermekei új Bábel-torony építők és érkeztünk, talán egy kicsit megkésve, és inkább lettünk volna sárgák, feketék, netán marslakók, csak mi nem!
Mert alig akad aki megtörli, akárcsak Veronika Krisztusnak a porlepte arcunk. Eljön az idő, mikor az ember azt a silány létét, már azt sem félti, csak ne kellene úgy élni, elviselni, hogy megalázzák nap mint nap. Most, mikor vissza pogányosodik a lélek, ebben az elkorcsult világban, amikor a homo sapiens egyre jobban állattá fajul, próbáltam-próbálok átadni tiszta, mély emberi érzéseket, amelyeket szerény képességeimmel ünnepi gúnyába öltöztettem, mert úgy tartom, hogy nem csak a szem, a szó is a lélek tükre, de csak akkor, ha őszinte. Tudom, hogy ezek az érzések csak pár olvasóhoz szólnak, de ha számukra sikerült meghitt, csendes, vígasztaló perceket szereznem, már akkor megérte vajúdni e sorok felett, melyek az én kinyújtott kezeim. Kapaszkodjanak bátran beléjük, és fogadják őket szeretettel.