|
ONNAN...
Onnan, ahonnan
soha el se jöttünk
ahová mégis hazamegyünk
álmatlan vágyak
vágy nélküli álmok
féltett szavak
szavak-hókristályok
hófehér gyolcsingek
ezerráncú csizmák
kezeken ezerráncok
ezerszáz év a magányunk.
ERDŐVIDÉK
Én még mindig
álmodom róla
mikor könnyet ejt a rügy
s szilaj eke hasítja
a földnek éhes gyomrát
és a tegnapok téli mámorából
madárdallal józanodik a táj.
Még álmodom
a rozsdás mezők
zöldbe sarjadását
zsenge fű közt a csillogó harmatot
öreg tölgyektől dédelgetve
a nyírek s vadkörtefák
menyasszonyi táncát
szenvedő szomjas éjszakákon
gügyögő forrásokról álmodok.
És minél
jobban zsugorodnak az évek
mint két néma part közt
a kiszáradt szomorú szemű vízmeder
s hűvös betonok koptatják
idegen lépteim
annál inkább mint pásztortűz
lángol remeg ég a kép
napnyugtával fogja kezem
s vigyázza álmaim.
NOVEMBER MÁSODNAPJÁN
Itt állok,
mélán, bálvány szemekkel;
sikoltva kicsorbulnak, kifordulnak
számból a szavak. Üszkös,
kiégett mezsgyéken avartüzek lángja
zsugorodik szürke hamuvá,
s a falu felett sötét pernyével
havazni készül a táj.
Kanyargós,
elfáradt ösvények
sietnek elérni a dombontúli erdőt;
pihent mezők varjakkal szórják tele
a tagutak csipkés bozótjait.
Kormos arccal kúszik a Hold,
a fenyőkön félszegen fennakad,
s a hegyek lábától
kisírt szemekkel, még egyszer
visszanéz az alkonyat.
Hantok gyúlnak,
égnek,
mint hatalmas nárciszrétek,
halkuló harangszóval sötétül
minden, ami fáj.
Gyertyaláng suhan suttogó szavakon.
Csak állok némán
a besüppedt századokon,
sikoltva kifordulnak számból a szavak.
A Hargita alján Halottak Napja van.
SZENTFÖLD
Jártál-e
ott és arra,
hol lassan gyomokban
ösvények halnak
és a megtagadott évek
nyomai a fákba égtek
fák-letűnt idők
büszke tanúi
állnak még,
mint tisztes öregúr
az alkonyat pitvarán,
s a lángoló keleti ég
reggelente aranyból fon
fejük fölé dicső glóriát.
Jártál-e
arra és ott,
hol jázmin s orgonaillatok
közt még félve bujkál
a vasárnap délelőtti csend,
itt-ott hallgatag emberek
és panaszra nem nyílik a száj,
csak a harangszó simít végig
a dolgos ráncos kezeken.
Ha majd jársz
ott és arra,
hol bölcsők s vetett ágyak
alján az igék bársonyba burkolózva,
féltve őrzik az embert, a tájat, a fát,
ha mégis odáig eljutnál,
értük, értünk is mondj,
mondj el egy imát.
ÁLOM
Fülemben
az andalító,
halkan sercegő szürkület
lágy muzsikájával
tekintetem a messzibe révedez,
s mintha feküdnék
ízes szavaknak búzatengerében,
kezemben egy frissen tépett gyökérrel
az anyaföld köldöke mellől
rétek vadvirágos illatát
hordja felém a szél,
s én fejem alá gyűröm
az égnek kéklő fényét,
valami fenséges kábulat fog el,
pilláim lefogják
fehér csipkés nosztalgiák.
Elalszom. Mélyen s fent
a bérceken, a végvárak romjainál
keserves, bús vándorének száll,
csendpillangók szállanak felém.
Nincs idő. Se tér.
Csak magam vagyok. Itthon vagyok?
Hűséggel őriz a csend
és Mikes Kelemenre gondolok.
ÚJRA
ITTHON
Istentől
elfelejtett tájakat
szemeimmel körbejárom
avarban alvó századok hallgatják
újkornak nyögéseit
füstölgő hegyekről a felhők
magzatmáza lassanként leszotyog
erdők bozontos üstökébe
mélyen beletúrom remegő kezeim.
Átölel a
szülőföld, s én megcsókolom
emberek, fák, madarak
fejbólintva köszöntenek,
megfáradt aszalódott arcok,
de a szemekben néha felvillan
a régi ragyogás
zamatos szavak zsongnak, röpködnek
mint darazsak a félig rágott,
asztalon felejtett körtén.
itthon vagyok! újra itthon!
lehunyom gyengülő szemeim,
arcomon a búslakodó szomorúfűz
érzem ágainak enyhe suhintásit.
Keserves
évek, létemből ellopott esztendők,
s a kiporolt hétköznapok sebeit
most újra itthon gyógyíthatom
elégett filmkockák a sárguló vásznon,
a halkan nyöszörgő kertkapu ébreszt.
itthon! újra itthon vagyok!
most
már csak ősz jön
a makacs forrongó nyárra
valahol rabok lesznek, nem jönnek
a szívrepesztő tavaszok
szeretném magammal vinni bölcsőm
s lépteim vigyázó táját,
bár lelkembe belefér
örök jégmezőkbe zárni
a négy évszak minden csodálatát
én így, így szeretném.
Szeretném
még egyszer átölelni,
s mélyen magamba szívni
e tájnak illatát
vándorutam fekete kenyere
könnyeimtől most újra megpuhul
szeretném a világnak megmutatni
ezeket az embertől, Istentől elfelejtett tájakat
kristályos reggelek harmatába
mosni meg elkopott arcomat.
de sietnem kell, hisz időm kevés
földi utam oly rövid
elszalad előlem az élet,
s viharos hullámai kimossák
lelkemnek drágaköveit.
szeretném kikötözni a Napot
midőn nyugtával ráfekszik e tájra
egy bíborban égő, élő üdvözlet
így maradjon meg az örökkévalóságnak.
CSAKAZÉRTIS
Kercsó
Árpádnak
Mint ősszel
a tearózsán
fennakadó ökörnyál
a mindenség oltárán
lelkünk foszlányai lengenek
a lőporszagú szélben.
Járomhoz
szokott nyakkal
belenyugvó szemekkel
a siratófal árnyékából
székely konoksággal
a szánkra tapasztott ujjak
rácsai mögött
CSAKAZÉRTIS
el-elmormolunk
egy-egy csángó imát.
LÁZADÁS
A reggeli
gőzölgő-párolgó
trágyaszagban
állnak bódultan
cserepes farral
istálló-börtön koporsót gyászol
lerágott kórókkal játszik a jászol
nagy úr az éhség
pengéje a gyomorig vág
s a jövevény-tél
ha hosszúra szabja magát
és pelyvába bújik a takarmány
éhségtől hajtva
nyál csurgatva
még kitörnek a marhák.
IMA
Óh! Ne engedd
számba folyni
a felhígult erkölcsök szennyvizét
és igazítsd el tántorgó lépteim,
de rövidítsd meg utam, vergődésem
a gyászos reménytelenségbe. Ámen.
MEMENTO MORI -II.
Állok elsüllyedt
tekintettel
szikrázó hajnalok por haván
több mint húsz éve
nagyapám arcán alszik a fény
s a megfagyott árnyékból
a november őszi rózsákért kiált
s a kerítés deszkáin
játszik xilofont
a mélyhangú halál.
A FELSŐRÁKOSI TEMPLOMBAN
Látod eljöttem hajlékodba Uram
én a tékozló gyermek
emeld fel kőarcom
s fújd le róla az út porát
templomodban itthon csak itt vagyok
itt vág eret rajtam az idő
köszön rám annyi arc
itt vagyok ismerős
és amit elvittem
azt a darabka kék eget
ím asztalodra teszem le
itt a megnyugtató csendben
ahol orgonasípokban alszik a lélek
és ajándék minden szó
s bár szegény
de még tiszta az élet
ahová mindig hazatérek
hol esténként anyám szemein
a hányatott évek megpihennek.
NAGYAPÁM
SÍRJÁRA
A még fel
nem szántott temetőinkből
visszasírjuk százszor
tíz körömmel is kikaparjuk
halottainkat Uram.
A megváltás lassú ösvényein
gyarlóságunk szürkehályoga
eltakarja bennünk az embert
gyengék vagyunk és gyávák
kevéske tartásunk oszlopai
egyenként megtörnek
a hitványság fejszéje alatt
barázdát őrző arcunkra
ráégette magát a szenvedés
s a hátunkon elnyűtt
átalvetőkből kihullanak
a szegénység száraz kenyérdarabjai
szembeköpnek a büszke hegyek
elvadult földjeinket udvarainkat
megfojtja a gaz
s a beszögelt ajtók kiáltása
akár a megnemszületett csecsemősírás
tornyainkból elbujdosnak a harangok
s jöhet ítéletidő tűzvész temetés
nem lesz ami hírül vigye
hogy még vagyunk de egyre fogyunk
a még fel nem szántott temetőinkben
talán sírásónak meghagy minket
ez a gőgös európa.
ŐSZI DAL
Egyre csak
a gyengülő napfény,
rozsdás tájak, deresedő rétek,
már az avarban is meg-megbotló
öregedő évek
az égen hószagú, hószínű szemfödél
karnyújtásnyira a nyár meg tél
s középen az ősz csibészes mosollyal
rőt haját fésüli, s a rózsáknak
halkan egy utolsót zenél.
SORSTÁRSAK
(Bözödújfalui memento)
A víz, a
"megrendelt" már
a pitvarajtót nyaldosta,
mikor a kályha kiköpte magából
az utolsó parazsat, és a nyitott ajtón át
fölpillantott a torony tetején lévő csillagra.
Már nem irigyelte. Mert tudta, érezte, hogy
követni fogja őt,
őt, a görbe lábút
a mindig sarokba állítottat,
a csak télidőben dédelgetettet
pár nap múlva a rozsdatemetőbe.
SZERENÁD
Holdfény
cimbalmozta végig
magát a léckerítésen,
s bütykös ujjai
kitapogattak rajta
egy-egy Vivaldi-dallamot;
a virágba szökkenő cseresznyefák
sűrűn pislogtak az égre,
csalfán borzolta magát
az agg szomorúfűz is,
csak ők tüntettek vonítva,
a vacsora nélkül maradt
kutyák.
CSENDÉLET
Elvált szüleimnek
A tűzhely
még egyet-egyet
halkan pattogva kihűl
s a kemény húsú bükk
rügyet álmodva
csendesen hamuvá szellemül.
Susogó sötét
panaszok
röpködnek a pislákoló
igaz-valóság lámpája körül
az éj szurkos firhangja
világtalan széltől lobogtatva
rá-ráragad akár egy
kiéhezett denevér
a végtelen meztelen falra
s a házat mely mint bástya
áll őrszem nélkül
tornác s gyerek nélkül
a tömött vastag hó betakarja
talán egy új megváltó tavaszra.
TÁJKÉP
Elfeküdt
a csend
a fatorony árnyékában
s szemébe húzta
az ég bárányfelhőit
madártej színű pillangók
bolondos táncát
bámulta a rét
s a széna illatától
megrészegült táj
józanodni halkan
a csend mellé
nyugovóra tért.
A
HARANGOK HANGJÁN
Hallod pajtás?
Hallod a harangokat?
Vecsernye időben mint éhező gyermek
felsírnak az omladozó falak közt.
Hangjuk kifeslett árnyék, mely
az útmenti jegenyékre, kékbe didergő
házikókra tapad.
Innen vagy
te is? Innen, hol fekete
fejkendők s kalapok alá
húzódik az elfojtott kiáltás,
régmúlt idők szolgái mennek el
s vészesen sűrűsödnek a fejfák.
Innen, ahol Szentgyörgy-naptól Szentmártonig
pásztor becsülettel, meg-megbicsakló hanggal,
kiszáradt torokkal éneklik a zsoltárt?
Hallod-e
pajtás? Te ott Sidneyben,
Vagy akár Torontóban! S egy idő óta,
Pannónia valamely részén!
Ha máskor nem, hát karácsony estén
felborzong-e benned? Megkondul-e a harang,
ott bent, ott legbelül?
Szól-e a harang, hallod-e a felbúgó orgonát?
Most, hogy szaporodnak idegen templomok,
EL TUDOD KÉPZELNI
az erdőt madár nélkül,
SZÉKELY NÉLKÜL A HARGITÁT!?
GONDOLATOK
KARÁCSONY ELŐTT
Rabjaid vagyunk
hatalmas idő
kificamodott suta képekkel
próbálunk utolérni miközben
fényévekre eltávolodunk egymástól
telek szibériai hidegek
lélekvándorlása költözött belénk
s kirakatfények kövülnek
ünnepet színlelő szemünkbe
és vajon ilyenkor így
karácsony előtt
jut-e eszünkbe az elhagyott
az elfelejtett a megtagadott
bölcsőt ringató
anyai kéz melege
mely még most is
elolvasztja bennünk
az egyre csak növekvő
jéghegyeket.
ÚJÉVRE
Ferenczes
Istvánnak
Elszálló
éveink porladva hulló gyöngyszemek,
féltő kezek közt lassan leperegnek.
egy félbemaradt levél csillagtalan égnek száll,
s az alkonyatban kínzó vágyakat sodor a szél.
Küzdelmes
sorsok dala sír bele az éjszakába;
hol gyertyaláng, hol vakító fényözön.
Tovább élni bár hamvadó reménnyel
fájó szenvedéssel néma gondok közt.
És megmaradni
tisztán Újév gyermekének.
Annyi bánat, hányódás, meggyötört lélek
zászlóként a magasban, fenn-fenn a bércen
lesz-e elegendő erőnk tartani e népet?
Újév köszönt
ránk simogatón,
ártatlan hópelyhek csókolják arcunk.
Éjfélt üt az óra, a hantok felett síró angyalok,
és lágyan megkondulnak az erdélyi harangok.
Beköszönt
az Újév bársony köntösével,
halkan felnyögnek a megtagadott századok, de
hozzon bármit az esztendő, bárhová visz sorsunk!
Ha kitépett nyelvvel
-mi úgyis székelyek maradunk!
|