Havadi
Máté Jánosné, költőnő, Újfalvi Sámuel, küküllöi főbíró
és Sombori Bora leánya, szül. 1761. szept. 3-án, a Küküllő megyei Szőkefalván.
Regénybe illő élettörténete az alábbiakban foglalható össze:
Miután atyja korán (1768. ápr. 6.) elhalálozott, a feltűnő szépségű és
kellemes modorú leány magára hagyatva nőtt fel. Mint Kővári László is
megjegyzi: "egyik vala kora szépségeinek; nyúlánk termet, finom
arczbőr, eleven ajak, tüzes szem egészítek ki eleven lelket mutató arczkifejezését",
így érthető, ha a férfiszívekben nyomot hagyott maga után. Mint a szóhagyomány
tartja, a többek közt gr. Haller Lászlót is olyannyira elbűvölte, hogy
az Krisztinának valósággal rabja lett. Ám a boldog viszony azzal ért véget,
hogy a gróf megnősült. Ekkor Krisztina csalódottan és elkeseredésében
elhatározta, hogy hódolói közül a legeszesebbet, mindamellett a legrútabbat
választja férjéül. Ezt meg is találta havadi Máté János személyében, aki
vagyonos birtokos és tudományosan képzett férfiú volt. 1780. május 22-én
tartották esküvőjüket. Azonban ezt a házasságot azzal a feltétellel kötötte,
ha férje teljes szabadságot biztosít számára és szerelmére nem tart igényt.
Esküvőjük után a marosszéki Mezőcsávásra költöztek és Krisztina itt töltötte
ábrándozó, nyugtalan, vágyódással teli, csalódott életét.
Ez a vágyódás és falusi magány termelte ki azokat a dalokat és verseket,
melyek fájdalmait érzékeltetik. Dalba önté bánatát és magányában csupán
egyetlen barátnője, Molnár Borbára szolgál vigasszal, kiről írásaiban
is megemlékezik. Később, a téli hónapokat rokonainál töltötte, azonban
tavasszal visszatért férjéhez, míg végre is megunva a remeteséget, ebből
Marosvásárhelyre, majd Kolozsvárra költözött. Itt hamarosan nekilendült,
élni akarása felülkerekedett: "amazonosan kezdett öltözködni,
magas kalapot viselt és férfiakkal ingerkedett, kikkel levelezést folytatott."
Gáláns kalandjairól legendák jártak. Ekkor írhatta a szépdallamú népdalt:
Ez a élet úgy se sok,
Használják az okosok.
Fergeteges néha bár,
Vesztegetni mégis kár....
Jóidéig élte világát így, de midőn értesült arról, hogy férje nagy beteg,
visszatért Mezőcsávásra és két évig ápolta súlyos vízibetegségében. Ez
alatt községe jegyzőjének is megválasztotta. Saját kezűleg írta meg férje
gyászjelentését (kelt Mezőcsáváson, márcz. 25. 1815.), melyben elsírja
szerencsétlen házaséletét. Ugyancsak elkészítette saját gyászjelentését
is és az akkori erdélyi szokás szerint, hosszadalmasan leírja életét és
szenvedéseit. Meghalt 3 napi kínos "rothasztó betegség után"
1818. január 29-én, Mezőcsáváson. Klára nevű leányát (szül. 1784. júl.
16.) akit nagyon szeretett, férjhez adta sepsiszentiványi Kispál László,
kir. táblai ülnökhöz.
Költeményeit nem szánta nyilvánosságra. Az „Elegyestárgyú
ábrázolatok” ajánlólevelében : „Sok színűnek hírlelt úgynevezett
szerencsétlen asszony”-nak nevezi magát. Kolozsváron, 1804-ben megjelent:
„Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbárának
Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései”,
melyeket versben, részben prózában Mezőcsáváson és Szőkefalván írogatott.
Naplót is hagyott hátra, melyről a Reggeli Újság (1899. 107. sz.) írja:
„Újfalvi Krisztina Naplója. A budapesti tudományegyetem könyvtára
három köt. nagy értékű és irodalomtörténeti szempontból becses naptár-naplót
szerzett be. E háromkötetes napló a század elején elhalt híres magyar
költőnő tulajdona volt és három eddig ismeretlen versét is tartalmazza...
E, naplóban fel van jegyezve minden találkája, a hely és az idő, sőt szerelmeseinek
neve is.”
Irodalom:
Fodor István: Krónikás Füzetek, IV. sorozat 9. szám
|