Nagy Botond: Előkerült az elrejtett, Kultúrpalota-beli műalkotás, nyolcvan év alagsoriszáműzetésből
Népújság, LVII. évfolyam 26. (15902.) sz. , 2005. február 2., szerda

Gyönyörű volt. Elsőként távolították el, bár egy fénykép sem készülhetett róla. Eltunt. Nyomtalanul, nyoma veszett nyolcan éve. Pedig a Kultúrpalota egyik legmarkánsabb részlete, dísze volt, mesésen szép mualkotás a muemlék-épület előcsarnokában. Egyetlen ,,bűne’’: Ferenc József megkoronázását ábrázolta. Megfeledkeztek róla.

Szerencsére nem mindenki. Akik tudtak, meg akarták menteni a végső pusztulástól: hallgattak. Egészen mostanáig.
Idősebb, neve elhallgatását kérő úr keresett meg. Ô mesélte el a máig biztos helyen rejtőzködő mualkotás történetét.
- Évekig a Kultúrpalotában dolgoztam, felelős beosztásban. Amikor oda kerültem, akkor költözött át a Székely Színház a frissen megépült, mai Nemzeti Színház épületébe. Akkoriban Bordi András volt a palota gondnoka. Tőle örököltem egy kis bőröndöt, iratokkal, tőle tudom a rejtőzködő szobor létét, addigi történetét. A kelléktárost Nagy Sándornak hívták, Marosvásárhelyen mindenki ismerte. Ô rejtette el. Egy bronzreliefről van szó. Az előcsarnokból a koncertterembe vezető főbejárat egy boltív alatt található, ott, ahol most az óra áll. A boltív nem puszta dekorációs elem, körívként foglalta magába a reliefet, amely a bejárat két oldalát és a fölötte húzódó falat díszítette. Ferenc József megkoronázását ábrázolja, mesésen szép, gyönyöru darab, a mellvérteken gyöngyberakással, a szecesszió jegyében, felbecsülhetetlen érték. Elsőként szedték le a trianoni döntés után. Szerencsére a megfelelő személyek gondoskodtak arról, hogy senki se szerezzen róla tudomást, elrejtették az egykori kelléktárba, a díszletek mögé. A színház költözésekor Nagy Sándor átruházta a titkot a színpadmunkás Kedei bácsira, aki elmondta nekem. Más senki sem tudott róla. A színpad alatt, az orgona transzformátorházában el akartam falaztatni, de meghalt a kőmuves, másban pedig nem bíztam meg. Ekkor az udvarról behordattam egy köbméter kavicsot és azt rálapátoltattam. Tervem sikerült, mindenki lusta volt a későbbiekben a kavicsot onnan elhordani. Amint a színház elköltözött, a kelléktár létéről is lassan megfeledkeztek, a relief megmaradt. 2001-ben voltam ott utoljára. Akkor még megvolt - zárta szavait mesélőnk.
E sorok írója utánanézett a dolognak. A relief hollétére vonatkozó pontos (ám érthető okokból most nem közölt) adatok alapján, bárki tudta nélkül ,,ereszkedett’’ alá a sötét mélybe, és lélegzete is elállt, amikor megtalálta amit keresett. Valóban gyönyöru munka, a kavics húsz-huszonöt centiméter széles sávban már lepergett róla, így a bizonyító fotó készítésének sem lehetett akadálya. A bizonyíték birtokában, az alkotó után kutakodva, valamint a mualkotás megmentésének érdekében fölkerestük az illetékeseket.
Utaink egyike Keresztes Gyula helytörténészhez vezetett, aki tudott a reliefről és annak meglétéről is, ám a pontos helyet nem ismerte. Vele együtt próbáltuk kideríteni az alkotó muvész(eke)t, és ő is mesélt a dombormu történetéről.
- Ferenc József koronázását ábrázolja a relief, ékszerekkel díszítve. A hatvanas években szólt az épület gondnoka, hogy nagyon szép reliefet találtak, de ő azt jól eltette, nekem sem mutatta meg. Én a kilencvenes évek elején írtam róla, sajnos, semmilyen korabeli fénykép, rajz nem maradt fenn. A muvet Sidló Ferenc készítette, de Kallós Ede is dolgozott rajta, az ékszerészmunka pedig Hibján Samu és Vandrág László keze munkája. Nagy Sándor erről soha nem beszélt. Szerencsére.
Csoltán Ferenc muemlékvédelmi előadónak, a Maros Megyei Muvelődés-, Vallásügyi, és Nemzeti Kulturális Örökségi Igazgatóság tanácsosának is tudomására hoztuk az ügyet.
- Az épület az ország egyik legszebb épülete - mondta Csoltán Ferenc -, és legnagyobb szerencséje, hogy rendeltetésszeruen használt muemlék. Esztétikai értéke elsősorban a sok-sok apró elem összhangjából tevődik össze. Ennek értelmében magától értetődő, hogy minden olyan részletének, alkotóelemének, amelyről kiderül, hogy eredeti, ott a helye, ahova azt a tervezők megálmodták, elképzelték. Nagyon szeretném, ha visszakerülne eredeti helyére a dombormu, ha pedig ez mégsem sikerülne, akkor a múzeumban a helye, nem kavicshalom alatt. Ez a legkevesebb, amit elvárhatunk!
Bónis Johanna muzeológusnak is hasonló a véleménye.
- Vissza kell állítani eredeti helyére a reliefet! Megvannak a tervrajzok, a pontos leírások. Ha az eredeti dokumentációban a dombormu szerepel, akkor a főbejárat fölött a helye! Más jellegu dombormuvel, szoborral muemléképületet díszíteni nem jogszeru, az már beavatkozásnak, az eredeti állapot megmásításának számít. Ám eredeti alkotóelemről lévén szó, ezúttal más a helyzet. Ha ezt nem sikerül megvalósítani, akkor a múzeum minden további nélkül átveszi, az igazgatóságnak kötelessége beleegyezni ebbe. Újra felbukkant, helytörténeti szempontból is jelentős, annak idején rendkívül drága mukincsről van szó, amelyet nem szabad tovább rejtegetni -zárta szavait Bónis Johanna.
Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke is támogatásáról biztosított. - A Kultúrpalota a megyei tanács fennhatósága alá tartozik. Ha ilyen értékeket, mint ez a relief megtaláltunk, akkor azokat mihamarabb kötelességünk visszaadni a közkincsnek, ki kell hoznunk abból a sötétségből, amelyre ítéltetett. Amikor a tanács azért harcol, hogy újra felélessze a Maros megyei turizmust, vétek egy olyan hely hiányának a megléte, ahol a látogatók szabadon megcsodálhatják elődeink munkáját, képzőmuvészeti alkotásait. Nagyon szeretném, ha a relief visszakerülne eredeti helyére, vagy ha a város vezetőségével létrehozhatnánk egy olyan galériát, ahol a hasonló jellegu, akár ideológiai okokból eltüntetett, képzőmuvészet-történeti vagy történelmi jelentőségu mualkotásokat kiállíthatnánk.
A dolog, sajnos, még ma sem túl egyszeru. A dombormuvet a végső pusztulástól azonban kötelességünk megmenteni! A mór megtette kötelességét, a többi politikai akarat és szándék kérdése. Reménykedjünk, hogy egy nyolcvan éve, mindennapi talpaink alatti poros pincébe elrejtett, világváltozásra némán váró, kőhalommal takart, rendkívül értékes dombormu, a Kultúrpalota egyik éke mihamarabb kikerül a fényre, és érdemtelen, szégyenteljes számuzetésének kora hamarosan véget ér.

Nagy Botond: Visszakerül eredeti helyére a Kultúrpalota-beli dombormű!
Népújság, LVII. évfolyam 28. (15904.) sz. , 2005. február 4., péntek

A szerdai lapszámunkban a marosvásárhelyi, Kultúrpalota-beli Ferenc József-reliefrôl közölt írásunknak, az évekig sötétben, rejtekhelyen lappangó mualkotás jövôjére nézve pozitív foganatja és következménye lett. Lokodi Edit megyei tanácselnök és tanácsostársainak egy része, Bónis Johanna muzeológus, valamint a cikk írója csütörtök reggel fél kilenckor, az intézet igazgatójával egyetemben ereszkedett alá az egykori kelléktárba, megtekinteni az értékes dombormuvet. Lokodi Edit felszólította Naste Vasile urat, a Kultúrpalota igazgatóját a dombormure lapátolt kavics kihordatására és kifejezte azon óhaját, miszerint a munek eredeti helyére kell visszakerülnie. Bónis Johanna szintén ezen álláspontot képviselte, az eredeti helyre való visszaállítás tényébe pedig az igazgató is szó nélkül beleegyezett. Eszerint nem lesz akadálya a restaurálás utáni visszahelyezésnek. Délben a múzeum munkatársai is a helyszínre érkeztek. A dombormuvet kihozzák a pincébôl, restaurálják és az eltunt féldrágakô-díszítéseket is igyekeznek pótolni. Reméljük, mihamarabb eredeti fényében, a koncertterem bejáratának díszeként láthatjuk viszont a reliefet, addig is beszéljenek a képek. A fejleményekrôl tudósítani fogunk.

Bernády György dr.: A maros- vásárhelyi közművelődési ház
Népújság, LIV. évfolyam 42. (15005) sz., 2002. február 20., szerda

A Népújság olvasói között bizonyára akadnak, akik már olvasták, de talán még többen, akik nem olvasták dr. Bernády Györgynek a Magyar Iparművészet 16. évfolyamában, 1913-ban, a palota megnyitásának évében megjelent írását. Az elmúlt évtizedben sokkal több információhoz juthattunk városunk történetéről, mint a rendszerváltást megelőző fél évszázad alatt. Egyre-másra jelennek meg a múltat bemutató cikkek, tanulmányok, kötetek. Bernády polgármester írása a leghitelesebb dokumentumok egyike, amely megismertet a - mai szóhasználattal - Kultúrpalota felépülésével, a gondolat megszületésétől a megvalósításig. A tanulmányt, terjedelme miatt, teljes egészében nem közölhetjük, valamint az illusztrációkat sem, de igyekszünk a legbeszédesebb, legérdekesebb részeket bemutatni. Már tíz éve buzgólkodott a polgármester a város újjáépítésén, szépítésén, s munkája által "Marosvásárhely azzá kezdett lenni, aminek régen már nevezték: Székelyföld fővárosává." Fülöp Mária

E munka közben nyitottam be az 1907. év tavaszán Molnár Viktor akkori vallás- és közoktatásügyi államtitkár hivatalos helyiségének ajtaján. A hivatalos ügyek letárgyalása után az államtitkár - ismerve intencióimat - beszélgetés közben felhívta figyelmemet királyunk megkoronáztatása negyvenedik évfordulójának emlékére alkotandó művekről szóló és gróf Apponyi Albert akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter úr által az országgyűlés képviselőházához benyújtani szándékolt törvényjavaslatra. Itt és ekkor született meg a marosvásárhelyi Közművelődési Ház eszméje. A minisztériumból Komor és Jakab műépítészek irodájába siettem. Útközben ezer terv cikázott agyamon keresztül. Amikor a műépítészek irodájába fölértem, tisztában voltam azzal, hogy a tervezendő műnek minden ízében magyarnak kell lennie, hogy a marosvásárhelyi Közművelődési Háznak a magyar történetből és a székely népmondákból merített tárgyú képző- és iparművészeti remekek kincsesházának kell lennie, hogy az abban elhelyezett intézményeknek a tudós és írástudatlan, a hatalmas és alacsony sorsban levő, a gazdag és szegény előtt egyaránt nyitva kell lenniök s hogy ez intézmények révén kell annak az elválasztó falnak a lerombolására az első csákányütést megtenni, amely a magyar társadalmi osztályokat elkülöníti s a magyarság megerősödésének alapját képező egységes, demokratikus magyar társadalom szervezését lehetetlenné teszi. Az építőművészeknek, akikkel a marosvásárhelyi székház építése révén már összeköttetésben voltam, részletes megbeszélés után megbízást adtam a tervek elkészítésére. Az ezzel kapcsolatos tárgyalás közben még fokozódott az örömöm, mert láttam, hogy ők megértették, éreztem, hogy a magyar közművelődésnek szentelendő templom megépítésében nemes ambíciójuk, minden tudásuk latba vetésével sietnek segítségemre. Másnap már gróf Apponyi Albert, vallás- és közoktatásügyi miniszter úr előtt állottam, aki terveim megismertetése után kilátásba helyezte kérelmem jóakaratú támogatását az esetre, ha a benyújtandó javaslat törvényerőre emelkedik. Maros-Vásárhelyre hazaérkezve, előterjesztést tettem a városi törvényhatósági bizottság közgyűléséhez a Közművelődési Ház építése tárgyában s a közgyűlés nagy többsége körülbelül a törvényjavaslatnak képviselőházi tárgyalásával egyidejűleg elhatározta a Közművelődési Ház megépítését. Az erről szóló határozat megvolt ugyan, de az építkezés megkezdéséig, illetve befejezéséig még nehéz munkát kellett végezni, rögös utat kellett bejárni. Pár hét múlva már gróf Apponyi Albert, vallás- és közoktatásügyi miniszter úr rendelkezése folytán a szükséges tárgyalások megejtése végett Maros- Vásárhelyre utaztak a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége képviseletében báró Szalay Imre és Fejérpataky László s nemes, hazafias érzés és jóakarat sugallta jelentésük alapján 100.000 korona készpénzsegélyt és 50 éven át évi 15.000 koronát engedélyezett a vallás és közoktatásügyi miniszter a marosvásárhelyi Közművelődési Ház építési költségeinek részben való fedezetére. Ezután megindult a tervezés komoly munkája. A tervek elkészítésével megbízott műépítészek egyik tervet a másik után készítették, legjobb igyekezetük, hazafias lelkesedésük ellenére nem tudtak kielégíteni, újabb és újabb gondolataim, aggályaim támadtak, amíg végre megállapodásra jutva, soha el nem múló dicsőségükre, elkészítették a magyar közművelődésnek szentelt marosvásárhelyi templom végleges terveit. Közben, arra való tekintettel, hogy előre elhatároztam azt, hogy a marosvásárhelyi Közművelődési Háznak, amiként azt már előbb is jeleztem, a magyar képző- és iparművészet kincsesházává kell lennie, tárgyaltam a vallás- és közoktatásügyi minisztérium művészeti osztályának vezetőivel, az én jóakaratú barátaimmal, Koronghi Lippich Elekkel és Majovszky Pállal s kívülök a képző-, ipar- és zeneművészek egész seregével. Sokat tanakodtam, akadékoskodtam, laikus létemre sokat kritizáltam és talán feleslegesen sokat vitatkoztam, amíg egymást meggyőzve Körösfői Kriesch Aladárnak és Nagy Sándornak Roth Miksa által készített remek üvegmozaikjai, Kallós Edének Haraszti és társa által készített bronz- reliefjei a közművelődési Ház homlokzatára kerültek. Ugyanilyen nehézkes voltam a belső berendezés, az épület belsejének díszítése kérdésében is. Hosszas tárgyalások és viták után, sok akadállyal megküzdve festette meg Kriesch Aladár a Közművelődési Ház vesztibüljének a "Táltosok" és a "Székely mesemondás" című freskóit s ugyancsak az ő művészetének lesznek hirdetői a Sidló Ferenc, Hibján Samu és Vandrák László bevonásával készült koronázási relief, a Seenger Béla által készített művészi kivitelű márványburkolata és a Kissling Rudolf készítette csillárai e helyiségnek. A lépcsőházak, az előterek, a kisterem, az első emeleti folyosó festése és berendezése Falus Elek és Péter János művészi ízlését dicsérik. A Roth Miksa műhelyéből kikerült páratlan szépségű, székely balladákat, népmondákat, Bethlen Gábor fejedelem korát stb-t ábrázoló színes ablakok Nagy Sándor, Muhits Sándor és Roth Miksa művészi készségéről tesznek tanúságot. A nagyteremnek Antalffy-Zsiros Dezső, Schmidthauer Lajos és Karácsonyi István útmutatásai alapján Rieger Ottó által készített orgonája pedig páratlan a maga nemében. Hálátlanságot követnék el, ha ez alkalommal nem emlékezném meg a Közművelődési Ház építésének ellenőrző mérnökéről, Radó Sándor v. főmérnökről, a vállalkozó Grünwald Testvérek és Schiffer Miksa cégről, a munka vezetőjéről, Fontos Kálmán építőmesterről, továbbá Zsolnay Miklós, Forreider és Schiller, Beszédes és Zsille budapesti, B. Bakk Lajos és fiai kolozsvári, Mesztitz Mihály és fiai, Székely és Réti, Tóthfalusi Károly, Both Sándor, Bükkösi György, Vigh István, Barabás Gergely, Herczeg és Révész, Nagy Jenő és Dezső marosvásárhelyi iparosokról, akik valamennyien a legjobb tudásuk, lelkesedésük latba vetésével valóban művészi munkát végeztek. Hálás elismeréssel kell gróf Zichy János és Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszterekről, Balogh Jenő és Benedek Sándor vallás- és közoktatásügyi államtitkárokról és végül Kammerer Ernőről és Térey Gáborról, az országos szépművészeti múzeum igazgatóiról megemlékeznem, akik a Közművelődési Ház érdekében végzett munkámban mindig a legnagyobb jóakarattal támogattak.
A tervezés előrehaladásával mindinkább világossá lett előttem azonban az, hogy a rendelkezésre álló hitel keretén belül nem lesz a tervezett mű a nemzeti szempontokból kívánatos fénnyel és a hivatásához méltó pompával megépíthető, berendezhető. Az igaz és önzetlen haza- és fajszeretet melegével ápolt terveket azonban elejteni nem akartam, s miután azzal az elhatározással indultam neki ezen munkának, hogy ezzel kapcsolatosan egyetlen fillérrel sem szabad a már amúgy is sokat áldozott városi közönséget terhelnem, gondoskodnom kellett a fedezetről. A tervezés gondjai mellé járult tehát a fedezet előteremtésének gondja, a remélt szellemi hasznon felül biztosítanom kellett az anyagi jövedelmezőséget is. A tervek szerint a hangverseny- és előadótermeken kívül elhelyezést kellett nyernie a Közművelődési Házban a zene- és nyelviskolának, a képző- és iparművészeti, továbbá a néprajzi múzeumnak, a nyilvános nép- és tudományos könyvtárnak. Bár az említett intézmények révén biztosítottnak láttam azt, hogy a városi lakosság nagy tömege fogja állandóan a Közművelődési Házat látogatni, elégületlen voltam s valami olyast akartam még a tervezett épületben elhelyezni, aminek révén az egész lakosság érdeklődése fel lesz kelthető s ami különösen a nagy tömeget tölti el a Közművelődési Ház iránti szeretettel. Hosszas gondolkodás, tépelődés után abban állapodtam meg, hogy egy városi mozgófényképszínháznak a Közművelődési Házban való felállítása iránt fogom a szükséges lépéseket megtenni. Ezzel négyszeres célt akartam elérhetni. Először útját véltem vághatni annak a romboló munkának, amelyet egyes mozgófényképszínházak léha, erkölcstelen képek mutogatása révén végezhetnek, s amely az arra illetékes hatóságokat mind fokozottabb ellenőrzésre készteti, másodszor biztosítottnak láttam a mozgófényképszínháznak a magyar kultúra szolgálatába való állítását, harmadszor kétségtelennek tartottam a városi lakosság minden rétegének a Közművelődési Ház iránti érdeklődését, szeretetét, végül megoldva láttam az egész mű pénzügyi kérdéseit.
Ismervén a közönség egy részének a mozgószínházak iránt táplált lekicsinylő véleményét, sokáig nem mertem tervemmel a nyilvánosság elé lépni. Később, anélkül, hogy tulajdonképpeni tervemet elárultam volna, aziránt tettem a városi közgyűléshez előterjesztést, hogy mondja ki a közgyűlés azt, hogy a mozgófényképszínház felállítását városi feladatnak tekinti. És a közgyűlés meghozta a határozatot, anélkül, hogy valaki sejtette volna is azt, hogy a mozgófényképszínházat a Közművelődési Házban terveztem felállítani. Az 1911. évben kezdtük meg az építkezést s ma már készen áll a magyar közművelődés marosvásárhelyi temploma. A Gondviselés különös jóvoltából beteljesedtek álmaim, a mű valóban azzá lett, aminek az első pillanatokban terveztem, minden ízében magyar, védőbástyája az erdélyrészi magyarságnak, fegyvertára a magyar kultúrának, tárháza a tudományoknak, kincsesháza a magyar képző-, ipar- és zeneművészetnek, második otthona a hatalmasnak és alacsony sorsban élőnek, a gazdagnak és szegénynek, az aggnak és ifjúnak egyaránt, örök időkön fénylő emlékoszlopa szeretett királyunknak. A mű befejezése után megindult a kritika. Egyesek hangosan zúgolódtak a költségek miatt, a hazafiak, a nép barátai, a demokraták kiabálva kérdezték, hogy miért kellett abba az épületbe annyi fény és pompa, miért kellett abba Kriesch-féle freskókat, Nagy Sándor, Muhits Sándor és Roth Miksa tervezte üvegmozaikokat és üvegfestményeket, Kallós Ede, Falus Elek, Péter János stb. féle reliefeket, díszítéseket és bútorokat elhelyezni, ha abban mozgószínházat nyitnak s annak ajtajit ezzel kapcsolatosan megnyitják a napszámos, a kérges tenyerű munkás, a nép, a tömeg előtt. Hallgatok, nem védekezem a támadások ellen. Gyönyörködöm a szép fasorokban, az ezeket övező, senki által sem bántott színes virágágyakban s gondolkozom afölött, hogy minő változást fog majd előidézni az a nagy munka, amelyet a kultuszkormány, kiváló művészek és iparosok segítségével végeztem, ha azok az aszfaltmezőbe ültetett szegény fák akkora változást voltak képesek az én véreim gondolkodásában, érzésében, ízlésében előidézni. Lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Maros-Vásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni, miként fogják véreim az alacsony sorsban levőnek, a szegények megbecsülése révén az egységes magyar demokratikus társadalom alapjait lerakni s miként fogják a nagy kulturális küzdelem győzelmes megvívásához szükséges fegyvereket, igen sok esetben öntudatlanul, megszerezni.
Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül, majdnem kétmillió korona költséggel, megépítettük Maros- Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat. Hálával adózom mindazoknak, kik ebben a munkánkban megsegítettek.
Magam sem hálára, sem dicsőségre nem tartok igényt. Megelégszem a hazafias, a becsületes és híven végzett munka tudatával, az utánam következőket pedig arra kérem, hogy ugyanaz a haza-, faj- és emberszeretet, ugyanaz a lelkesedés vezesse őket, amellyel a Mindenható kegyes volt engem megáldani, óvják meg a templom szentségét és igaz szeretettel becsüljék meg a népet, a tömeget.