Főtéri szobrot Szent Istvánnak! (bodolai)

"Érdekes" történelemlecke olvasható a helyi román napilap (Cuvântul liber) pénteki számában. Dr. Mircea Dogaru történész annak a bizonyítására vállalkozott, hogy államalapító királyunk, Szent István valójában román volt. Pontosabban többrendbélileg annak tekinthető. A cikk szerzője szerint már Árpád fia, Zoltán is román lányt vett feleségül, unokája, Taksony úgyszintén, aki a mamától a magyarok között szokatlanul finom vonásait örökölte. Hogy a magyar történetírásban kunként (kazár) emlegetik a Taksony feleségét? Dogaru szerint a Kúnok Országa nevet valójában az erdélyi román területek viselték. A későbbiekben kiderül, hogy családalapítás dolgában Taksony fia, Géza (Geyza) is követte ősei példáját, s az erdélyi Gyula (Iuliu cel Batrân) lányát, Saroltot vette feleségül, "akinek neve az Olt által átitatott földet (sár+olt)" jelent. Ebből a vegyesházasságból született a cikkíró szerint Voicu, Waic, azaz Vaik Olachis ( szerény tudomásunk szerint a törökül hőst, vitézt jelentő Vajk), aki a keresztségben a Szent István nevet kapta. A leendő fejedelem már gyermekkorában anyanyelvét, a románt beszélte mind a családban, mind pedig a királyi udvarban - állítja Dogaru, s bizonyításképpen Tata, Tatabánya nevét említi, ami szerinte a román tataból származik. A cikkből megtudhatjuk, hogy István valójában azért akarta kiterjeszteni uralmát Erdélyre, mert ezáltal az anyai örökséget vette birtokába, s ez az érzés képezte a magyar királyoknál a románok elleni örökös agresszió alapját is.
A meghökkentő történelemlecke magyarázatát hagyjuk a szakemberekre (ha egyáltalán érdemes). Egy dolog miatt azonban örülhetünk, a lap surun szereplő történésze, Dogaru úr cikkének. Ha szavai értő fülekre találnak, egy nagy dilemmára tehetnénk pontot Marosvásárhelyen. Ha ugyanis Szent István többíziglen is román volt, miért ne állhatna az ő szobra Marosvásárhely főterén. A valójában orosz ruhában őrködő katonát el lehetne költöztetni például a hősök temetőjébe (Dorin Florea ezt már régen megígérte), és a magyar- román megbékélés és egymásra találás jegyében felállíthatnának a Rózsák terén egy impozáns Szent István- szobrot. Befizetünk rá! Remélhetőleg az RDMSZ- tanácsosok kapnak az alkalmon, és hamarosan előterjesztik a határozattervezetet, amelyet eme újszeru történelemszemlélet jegyében a román képviselők sem utasíthatnának el. Ha igen, lehull az álarc. Érdemes megpróbálni!

Sebestyén Mihály: A kölcsönhatások jegyében
Népújság, VI. évfolyam 176. (15746.) sz., 2004. július 29., csütörtök

Ki állította, hogy ma már nincs a kultúrák, sőt szubkultúrák és álkultúrák között folytonos cserehatás, alul- és fölülfertőzés? Mi például átvettük az uralkodó nemzettől a padlizsán- (vinetta-) evést és mititejt, ők átvették tőlünk a pálinkát és téliszalámit, valamint Erdélyt. Mi átvettük tőlük a paté (pástétom), punga (zacskó), boxa (rekesz), doszár (irattartó, ügyirat, iratcsomó), frájer (balfasz), boschetar (bokorlakó, hajléktalan), buletin (igazolvány), blokk (tömbház) stb. szavakat, ők meg tőlünk káromkodásainkat. Ámbátor a pszichológusok figyelmeztetnek rá, hogy az idegen nyelvu káromkodások, alpári szavak a beszélő számára nem olyan erősek, nem olyan súlyúak, mintha ugyanezeket a román ember Creanga, a magyar pedig Arany nyelvén szórná szét.
Szegény Borsos Tamás jól megjárta. Nem elég, hogy várat alapított e falu fölött, s mi volt a hála érte az utókor részéről? Előbb a szeku székházát helyezték a Borsosról elnevezett utcában és mindenki azt hitte, hogy ő alapította a politikai hekuritátét, aztán néhány éve a felavatásra váró szobrát már egyszer megcsúfolták egy válogatott mérkőzés örömmámorában ökrendező szurkolók.
Most jön egy alak, aki végre kideríti, hogy Borsos Tamás élő húsvér ember volt, s azonmód közli az alapanyagot, amiből Borsos Tamás minden embertársával együtt készült. Feltehető, hogy az ifjú ember, aki ezt világgá kürtölte piros festékkel (szép képzavar, hm!), aznap tudta meg véletlenül, holott már legalább 14-15-ik életévét is elrúgta, de még nem harminc, amikor sokkal körmönfontabb módon elégítik ki perverz tudásvágyukat a nagy mázolók. Hősünk ondolált állapotban volt.
Azt is sejtjük, hogy olyan román fiatal volt, aki magyar haverjaitól kapta a muszót ajándékba és nyomban, hogy el ne felejtse, felírta egy útjába akadó szoborra spermatográf ceruzájával, csak a szó magyar írásképét nem ismerte. Ugyanis (még) nem hallott arról, hogy a farkas té (nem Bolyai Farkas) magyar megfelelője a c (c mint céda, cécó, cézár, cékla, cédulás stb.). Sőt, ha tettét minősítenünk kell, akkor: ccc!
De ha románul olvassuk ki a felfirkált szitokszót, akkor jelentése azonnal megváltozik, még örvendhetünk is, ugyanis barátunk a géták (és implicite a dákok, tehát Dácia ókori lakói) közé sorolja Borsos Tamást, kikről köztudomású, hogy nem szuznemzéssel születtek, hanem hasonló kismesteri módon juttatták be az emberalapanyagot a méhbe, ahol aztán kilenc hónap múltán világra jöttek a kicsi géták és dákok, akik a kontinuitás nevében már kilépve a géta anyaméhből Dácia meghódítása után (Kr. u. 106-tól) jó cives romanus módjára, mit sem törődve a dák anyák szülési fájdalmai közepette dákul kiabált szavaival, bölcsődalaival rögtön latinul kezdtek beszélni, nem feledve azonban azt az öt szót, ami a dák nyelvből megmaradt, mint brânza (túró), mânz (csikó), viezure (borz) stb.
Évekkel ezelőtt abban a reményben ringattuk magunkat, hogy Marosvásárhely véres márciusa után a megkezdett ismerd meg felebarátodat kampány, melyet mindkét oldal számára a Pro Európa Liga kezdeményezett, olyan ifjúságot eredményezhet, akiknek tudatát a múlt soviniszta mérgei már nem itathatják át. Hittük, hogy az európai integrációs folyamatokban az évszázados gyulölködés megszunik. Ma már tudjuk, hogy azok száma, akikben nincs előítélet és nemzeti acsar, kivételnek számítanak. Illúzió azt hinnünk, hogy a fiatalok mentesek lesznek a gyalázkodástól. (Vö. Szerbia magyar fiatalokat verő ifjú szerb hőseivel.)
Különben a jelzett szó a Gergely becéző formájából ered. Mint a kukac ‘jancsi’ neve. Eredetileg szalonképesebb fedőszónak, helyettesítőnek szánták, aztán közkeletu alpári szóvá vált. Ugyanis nem csak a szobroknak, a szavaknak is megvan a maguk sorsa.

Mester Zoltán: A régi Marosvásárhelyen
Népújság, VI. évfolyam 254. (15824) sz. 2004. október 28., csütörtök

1956. október 23-a előtt hetente megvásároltuk a Főtéren, az Apolló háromemeletes épülete előtt, a járda szélén lévő csinos fabódéból az Élet és Tudomány c. folyóiratot. Megvásárolhattuk 23-a után is - kétnapos késéssel, de alaposan összegyűrődve, egy-két oldala leszakadva. Addig ilyen nem volt. Vittem haza a családnak, s mondom édesapámnak: "Látszik, hogy forradalom van Budapesten!" Ennyit, s nem kevesebbet láttunk, tudtunk meg Marosvásárhelyen a forradalomról - érzékelhető egyszerűséggel, de eltitkolt nagyszerűséggel. 48 éve.

Ez akkor történt, amikor a filharmónia koncertjeire a bérleteket Krausz bácsi árulta, házról házra járva, talán háromhavonta.

...És akkor, amikor a Szentgyörgyi utcában (akkor éppen Lenin), a belklinikával majdnem szemközt, a kirakatban Vályi Gábor nagyszerű szobrai voltak kiállítva.

...És akkor, amikor írószereinket, főleg töltőtollainkat Bakihoz vittük a Bolyai utca közepén, aki minden tollat megjavított, népszerűsége városszerte hatalmas volt;

...és akkor, amikor a városi buszokon Botos Jóska kitüntetéseivel "felügyelte" a járatokat, amikor a Petőfi téren, a Sáros utcában Siklódi ordítva Horthyt emlegette és azt, hogy "tűrjetek, székelyek", áru elszállítására várva kétkerekűjével; és amikor a Kossuth utca elején a kézi köszörűs még fente a késeket, s a szakállas, nagy és ősz hajú Oroszlán bácsi fel-feltűnése hozta izgalomba a gyerekeket, járókelőket, s a nem messze lévő kocsmákat még régi nevükön, Kancsárnak és Jancsónak nevezték a régiek, s a Kollégiumban a "Dikics" volt az a tanár, akitől a legjobban féltek a diákok.

…Akkor, amikor még a Petőfi térről a Bábszínház felé indulva City-sarkot mondtunk, a Szentgyörgy térre nézve, baloldalt Izrael-sarkot s a Kossuth utca elején a Főtérre fordulva Dudutz-sarkot.

Az 1950-es évekhez sok kedves vásárhelyi történet tartozik még, ezek közül sok a kollégiumi (Bolyai Farkas Líceum) és sok immár 50 éves! Példának itt áll egypár:

K. F. (Kelemen Ferenc), a román nyelv tanára a szünet után az osztályba lépve M. Gy.-hez (Mester György), aki fején felejtette a sapkát, így szólt: - Milyen neveletlenség ez, fiam, hozd ki az ellenőrződet! És beírta: "Felvilágosítást kérek a szülőktől a sapkaviselésről!" M. I. (Mester István) alája írta: "Felvilágosításképpen adtam a fiamnak egy sapkát!"

Dr. Horváth Ágoston, a latin nyelv tanára első óráján a VIII. C-ben a latin nyelv fontosságát hangsúlyozva mesélte: Építkezésnél, talán éppen iskolainál, megszólítja őt egy öreg-öreg ács, hogy "a tanár úr milyen szakos tetszik lenni?" Mondja, hogy latintanár. - Nahát, tanár úr, én is tudok latinul még! - és elkezdte hibátlanul felsorolni a prepozíciókat.

K. L. (Kovács Levente), színházi életünk kiválósága már gyerekkorában igen élénk képzelőerővel, meggyőzőerővel és szavainak, mondatainak igen hiteles előadásával volt népszerű közöttünk. Amit ő mondott, abban nem kételkedtünk. Egyszer, amikor a Főtéren száguldoztak a motorbicikli-verseny bajnokai, az 50-es évek legelején (a pálya csak a templomtól templomig volt le-fel a téren), azt mondta Kovács Levente egy napon: "S tudjátok, Boros versenyző repülőgépmotort tett be a motorbiciklijébe, hogy gyorsabban menjen, fel is szállt a Főtéren annyira, hogy egy milicistának a fejéről leverte a sapkáját." Elhittük, s amikor továbbmondtuk barátainknak, s azok nem hitték el, azt válaszoltuk igen önérzetesen és magabiztosan: De hát Levi mondta!

Dr. Dragomán Pál, földrajz szakos tanár beszél a népszámlálásról s kérdezi az egyik tanulót, hogy az hogy történik. A diák azt feleli, hogy hát megszámolják az embereket. A tanár - a rá jellemző hevességgel és diákot sokszor megszégyenítő gúnnyal - kifakad: Mi az, te azt képzeled, hogy egy reggelre kihirdetik, hogy népszámlálás lesz, s a csóré fenekét mindenki kitartja az ablakán és egy nagy piros ecsettel ráírják, hogy: 1, 2, 3, 4...?!" Úgy 50 éve történt.

Ötvös József : Borsos Tamás hazaérkezett
LVII. évfolyam 4. (16185.) sz., 2006. január 7., szombat

Az egykori városbíró, várépítő utolsó nagy sétájára akkor indult el, amikor azon az őszi napon a 70 éves muvész gyujteményes kiállításán zsúfolásig megtelt Kultúrpalotában erdélyi nagyjaink mellszobrai és női kőszépségek állták a hódolók kíváncsiskodását, bámészkodását. Kőből kilépett szépségek köszöntek rá a belépőre vagy komoly arcú férfiak intettek megállásra. Ezeket a női szépségeket egy csendes hangú férfi csalta elő hideg, fehér márványdarabokból. Ahogy a kőfelesleg levésődött a teremtés titkos csodájáról, a női test megtelt melegséggel: szem és szív, tenyér és vágy simogatta meg tökéletesnek látott alakjait.
Azt regélik ebben a vásáros városban, hogy fontos meg nagy emberek időnként felkeresték Bálint Károlyt a régi vármegyeházán, ő pedig leült velük beszélgetni, beleolvasott verseikbe vagy regényeikbe, megnézte a gyujtött népdalok kottáit, aztán végleg ott tartotta a szerzőket, és ezek a nagy elődök jól érezték magukat az ódon házból átvarázsolódott muteremben. Időnként megszólaltak, a muvész biztosan még vállon is veregette őket (egyesek ezt leporolásnak nevezik), és azután Borsos Tamás visszavonult várat építeni a Vártemplom köré, Petőfi leült, hogy verset írjon Júliának, Bernády György pedig megfontolt léptekkel végigment a város egykori piacán, hogy hazakísérje a muvészt.
A muvész pedig megérte a 70. életévét, sorba állította "örök barátait": Tamási Áront, Bartók Bélát, Wass Albertet, Bernády polgármester urat, Petőfit, a forradalmárköltőt, az államalapító István királyt, a várépítő Borsos Tamást. Majd szétdarabolta önmagát, lelkének egy-egy darabját beleültette "örök barátai" alakjaiba és együtt elsétáltak a Kultúrpalota földszinti kiállítótermébe. Ezt a históriás zarándokmenetet szép, karcsú lányok vették körül, ezért történt meg, hogy élők és kőben élők együtt nem fértek be a palotába.
Borsos Tamás – Bálint Károly sugallatára – gondolt egy merészet és nagyot, nem ment vissza a vármegyeházába, hanem hazajött a várba – örök várépítőnek. Hosszú út vándora pihen most a gótikus teremben. Egykor fejedelmi misszióban járt a fényes Portán, a büszke Isztambul kövei kopogtak erdélyi csizmájának talpa alatt, janicsárok bámultak rá: ki ez a férfi? És ezt a férfit egy szerény, a nyárádmenti Lőrincfalváról indult szobrász ismeri a legjobban, mert ez a férfi egy nemes tartású várépítő. Közben sok idő telt el, a várost is, a várat is sokszor kellett renoválni, de a várépítő annyi idő alatt sem őszült meg, mert a várépítők mindig erősek maradnak.
E néhai főbíró hazaérkezésével marosvásárhelyi századok tanúi találkoztak egymással: ötszáz éve ellenséggel és hódítókkal dacoló templomfalak, közel négyszáz éve álló várfalak, melyek időnként leromlottak majd újjáépültek, árválkodtak majd otthont biztosítottak. Amikor még falak védték az embert, az életet, a hitet és a templomot, akkor Borsos Tamás falat építtetett a Vártemplom köré, hogy várfallal védje meg a templomot. Most a Vártemplom fala zárja biztonságba a hazaérkezett portai követet, a város egykori főbíróját.
Marosvásárhely hálás a várépítőnek, mert biztonságot akart hagyni utódaira. Marosvásárhely hálás Bálint Károlynak, hogy ilyennek alkotta a város nagy fiát. A Vártemplom pedig hálás a szobrásznak, hogy hazahozta a várépítőt. Köszönet érte.

1942 januárjában Illyés Gyula Tamási Áron társaságában több napot töltött Erdélyben, a Székelyföldön. Barangolásuknak vannak írásos nyomai: Illyés egy Tóbiás Áronnak adott interjúban (Egyre jobban hiányzik… Alföld, 1974. decemberi szám) emlékezett együttlétükre; Tamási hagyatékában megmaradt egy rövid, naplószeru feljegyzés az erdélyi utazásról, mely aztán Barangolás Illyés Gyulával címmel látott napvilágot a marosvásárhelyi Igaz Szóban (1972, október) és az Alföld hasábjain (1977, december), majd legutóbb az esszéket, cikkeket, útirajzokat tartalmazó, Szellemi őrség címu kötetben (Palatinus Kiadó, 2001).

Január 11-én, vasárnap délelőtt 11 órakor toppant be Illyés Tamásiékhoz Kolozsvárt - minden előzetes bejelentés nélkül. "Még ágyban vagyok - olvassuk Tamási naplójegyzetében. - Megcsókol, kissé zavart. ťSok pénze vanŤ: menjek vele barangolni. Még két nap Kolozsváron. Magyar Csillag dolgában (…) Szerdán, 14-én eljövünk Vásárhelyre. Vonatban állunk, autóbusz úton reked. Gyula intézkedik, hogy küldjenek Szeretfalváról másik kocsit. Ködös, hideg este érkezünk Vásárhelyre. Részeg ember hozza csomagunkat. Város: álomváros. Szanatóriumban várnak a szobák. Ketten innét vacsorára megyünk (a) Tagba: bárányflekken. Kitunő! (…) Igen jó hangulatban jöttünk 1/2 2- kor haza. Molter háza előtt kiáltottuk: Károly! Másnap azt játszottuk, hogy Károly álmában látott minket, két kucsmás embert, az ablak alatt (…) Szombaton a Gyilkos-tóhoz mentünk. Este érkeztünk meg a Napsugár villába. Nagy hideg, jó szobák, ropog a tuz, jó koszt (…) Szerdán, 21-én visszajövünk Vásárhelyre. Németh Lacinak írunk, ki Cseresznyés miatt támadásokat szenved (…) 23-án, pénteken vissza Kolozsvárra."

Pontos adatok … Az emlékező interjúban Illyés Gyula is ugyanígy számolt be ezekről a napokról: "Érkezésemkor Kolozsváron kerestem föl. Kolozsvárt is ő mutatta meg nekem. Náluk háltam. Így hát azt lehet mondani, hogy reggeltől estig együtt voltunk (…) A maga szukszavúságával Áron rengeteget elmondott tömören, feledhetetlenül Erdélyről. Általában kevés beszédu ember volt; szavait mintha a nyelve alá is úgy szövegezte volna, mint a papírosra: kerekre, csattanóra, muvészire. Elméjét mindig eleven ötletként hagyta el a gondolat. Magam sem voltam nagyon beszédes, így nagyon jól megértettük egymást (…)"

Van azonban még egy hiteles - ám kevésbé ismert - dokumentuma Tamásiék marosvásárhelyi időzésének: a helyi napilap, a Székely Szó 1942. január 16-i számában terjedelmes riport jelent meg arról a beszélgetésről, melynek színhelye a vendégek otthona, a Köteles Sámuel utcai Szanatórium egyik szobája volt. Részt vett ezen Molter Károly is. Az újság (-ab) szignóval közölte ezt a cikket, de kétségtelen, hogy szerzője az a Jakab Antal volt, aki akkoriban a lap fiatal belső munkatársaként - Bözödi György, Szatmári Lajos oldalán - élénk figyelemmel kísérte a magyar népi írók kiterebélyesedő tevékenységét. Magyar sorskérdésekről beszél Illyés Gyula, Tamási Áron és Molter Károly egy szanatóriumi szobában - jelzi a cím, hogy voltaképp mi is volt a tárgya egy nappal előbb (január 15-én) az "új Magyarország szellemi élharcosai" rögtönzött eszmecseréjének.

Hadd idézzek innen bővebben:

"- Milyen tapasztalatai vannak az erdélyi írónak és az anyaországbelinek Erdéllyel kapcsolatban a hazatérésünk óta eltelt idővel a hátunk mögött?

Tamási: - Olyan jelenségeket észlelhetünk, hogy bizonyos hiányok következtében az erdélyi társadalom nemkívánatos irányba kezd fejlődni. Emiatt energiák vesznek el. Nem szabad azonban pillanatig sem arra gondolni, hogy ezért valami is elvész abból, ami Erdélyben mint társadalmi állásfoglalás szép volt. Az erő megvan lenn a mélyben. Fel kell hozni a felszínre, mint az altalaji kincseket. Az egészséges erdélyi felfogásnak össze kell fognia, építeni kell.

Illyés: - Semmi okunk sincsen a kétségbeesésre. A magyar szellemi élet munkásai között erős hallgatólagos megállapodás van arra nézve, hogy mit kell tenni. Még azok is, akik vitatkoznak egymással, végeredményében egyet vallanak. Áll ez Erdélyre éppen úgy, mint az egész országra. Az úgynevezett "erdélyi" szellem tehát nem kizárólag csak erdélyi.

Tamási: - Ez kétségtelenül így van. A feladat csak az: előkészíteni ennek a szellemi magatartásnak gyakorlatba vitelét. A fejlődésnek nem lehet gátat vetni. Az újjászülő folyamat megindult.

Illyés: - Igen, de … Ma mindenki emlegeti a "népiest", pedig sokan lényegében még azt sem tudják: mi az. A népi irányzat minden téren tulajdonképpen csak most kezd kibontakozni. Most készül.

Tamási: - Akkor mondhatjuk el, hogy eredményre jutottunk, ha a néppel való sorsközösség vezető rétegeiben, középosztályunkban valósággá válik.

Illyés: - A középosztállyal baj van. Azt kell mondanom, hogy ha a kormány intézkedéseit a néppel együttérző lelkiismeretességgel minden tényező végrehajtaná, kielégítően alakulna a helyzetünk. A biztató jelek egész sorát láthatjuk magunk körül. Az országban már eltunt az úrhatnámság, és aki az ellenkezőt állítja, az hazudik. Nem igaz, hogy Budapesten még érvényben van az "urambátyám, uramöcsém" kifejezés és az "alázatos tiszteletemmel". Szinte azt kell mondanom, hogy beteges tünetként jelentkezik csak, ha megvan. Miniszterelnökkel, legelőkelőbb minisztériumi tisztviselőkkel volt alkalmam beszélni. Soha senki nem kívánta meg, sőt azt vette volna furcsának, ha nem közvetlenül, hanem címeivel - kegyelmes, méltóságos - szólítottam volna meg. Életemben egyszer mondtam ki ezt a két kifejezést. De még sohasem neheztelt meg rám senki emiatt. Egyszer volt csak afférom egy iskolai szolgával, akit Kovács úrnak szólítottam. Rám nézett és azt mondta: altiszt vagyok, kérem…

(Időközben megérkezik Molter Károly is. Leül és bekapcsolódik a beszélgetésbe.)

Molter: - A népi irányzat feltartóztathatatlanul halad előre. Erdélyben megvan minden feltétele. Együtt változunk meg a csonkaországgal. Örömmel látom, hogy amit Illyés barátom mondott, az Marosvásárhelyen is áll. Itt például a főispán is elítéli az átlátszó szolgai hajlongást.

Illyés: - Higyjétek el, az úrhatnámságot az országban már úgy kinevetik, mint a nők tíz évvel ezelőtti kalapját vagy a pepita nadrágot.

Tamási: - Bízom az erdélyi fiatalságban, és hiszem, hogy az alkalmazkodás terén, talán pillanatnyilag felfedezhető kitérő után, gerinces lesz és vállalja azt, amit az egész nemzet érdekében tennie kell. A szellem megindította a fejlődést. Hisszük, hogy eredményt érünk el.

Illyés: - A Magyar Csillag megindításakor az volt a célom: tömöríteni a magyar írókat. Nagy a reánk váró munka. Éppen ezért azt akarjuk, hogy a vidék szellemi életének vezetői teljes mértékben kivegyék belőle a részüket. Bevallom, hogy Budapesten sokszor másod-, sőt harmadrendu író tölti be az elsőrendu szerepét. Azt szeretném, ha az erdélyi írókat muveik értéke szerint becsülnék meg. Meg kell ugyanis vallanunk, hogy hazatérésük után az őket fogadó nagy lelkesedésben több volt a szív szava, mint az igazi értékelésé.

Molter: - Azt tartom, hogy aki vidéken elsőrendu, Budapesten is az.

Illyés: - Ez igaz, de éppen az a baj, hogy az erdélyi írókat a közönség még mindig a szív szemével nézi. A Magyar Csillag vállalkozik megszerezni számukra az igazi értékelést is. Az a tervem, hogy a bírálatokat vidéki írók végezzék. Eddig ugyanis Budapest tartotta fenn ezt magának.

Molter: - Nehéz lesz. A vidéki íróknak sokszor alig van meg a lehetőségük ahhoz, hogy lépést tartsanak a világirodalommal. Nem áll rendelkezésünkre ehhez elég kívánatos eszköz".

Befejezésül a riporter így fogalmazott: "A legégetőbb magyar kérdésekről, a társadalmat alkotó egyének feladatairól van szó. Arról: hogyan munkálhatja a maga munkaterületén minden egyes magyar az új Magyarország eljövetelét. Mi lehet a végső összegzés? Mi más lehetne, mint az: gerincesen hangot adni a magyar népi kívánságoknak, nyesegetni a hibákat, öntudatosoknak lenni és hinni a szebb jövőben (…)"

Nem egészen időszerutlenek ma sem Illyés Gyuláék hat évtizeddel ezelőtti meglátásai - különösképpen irodalmunkat illetően, a vidék és Budapest viszonylatában. Hogy például mennyiben érvényesül napjainkban (is) a "szív szava", amikor az értékek - értékeink - elfogulatlan mérlegelése volna elsődlegesen kívánatos, erről sokat lehetne beszélni…

Aligha lehetett teljességgel véletlen, hogy a Tamásiékkal folytatott szanatóriumi beszélgetés közlése után két nappal (január 18-án) ugyancsak a Székely Szóban megjelent a lap főszerkesztőjének, Szász Endrének a vitacikke Írók a politikában címmel, s ebben a nagy tekintélyu konzervatív publicista alaposan elverte a port "a politikai vakvágányon megfeneklett" Tamási Áronon. Egyebek között ezt írta Szász: "Így kalandozik és balanszírozik a politika és költészet két ellenpólusain egy igazán talentumos erdélyi magyar író - mióta is -, ha jól utána számítok, körülbelül két évtizede. Régóta kiabálom torkomszakadtából, hogy térj észre, Áron, ne vesztegesd neked is, a magyar irodalomnak is drága idődet meddő politizálgatásra. Politikusnak a sok kísérletezés után is dilettáns maradtál, írónak vérbeli író vagy (…) Légy te csak költő, Áron, éppen elég sivár látvány a magyar közéletben a politikus, aki regényt ír, vagy verseket fabrikál."

Keményen, sőt durván ítélkező szavak ezek - s valójában igazságtalanok. Mert Tamási Áron, tudjuk, soha nem fordított hátat az irodalomnak közéleti küzdelmei közepette sem. Nem volt ő híve soha semmiféle "meddő politizálgatásnak". Legjobb pillanataiban - s nem ritkán - a szellem és a politikum tökéletes harmóniáját tudta megvalósítani a maga portáján; ezt bizonyította be fényesen az 1937-es Vásárhelyi Találkozó alkalmával is…

Nem hiábavaló olykor belelapozni hajdani lapjainkba: irodalmunk történetének kutatói számára is akadnak itt figyelemre érdemes adalékok.

Újra van Kossuth utca Marosvásárhelyen (bodolai)
http://www.hhrf.org/nepujsag/03aug/3nu0801.htm

Tegnap a városi tanács július havi ülésén hosszas vita nyomán 14-en szavaztak igennel arra, hogy a város egyik főutcája visszakapja régi nevét. Az RMDSZ-képviselők által beterjesztett határozattervezetet nyolcan ellenezték, három tanácsos pedig tartózkodott. A vitaindító Moraru Octavian szerint a tanács névadó bizottsága nem volt teljes, amikor a határozattervezettel kapcsolatosan szavaztak, egyeseket nem hívtak meg a szóban forgó megbeszélésre - hangzott el a gyanúsítás, amit később Király István, a névadó bizottság elnöke oszlatott el azzal, hogy pontosan felsorolta, a bizottság tagjai, a szóban forgó napon miért nem vettek részt az ülésén. Moraru tanácsos érvei szerint az utca a bécsi diktátum után kapta a nevét, aminek az újbóli megszavazása azt tükrözné, hogy a tanácsosok a diktátum mellett foglalnak állást. A továbbiakban Lendvai Pál, az ötvenes években Ausztriába emigrált zsidó újságírónak a Humanitas Kiadónál megjelent könyvéből idézett, amely szerint "ez az öntelt varázsló" (Kossuth) teljes alávetettséget követelt, és aki ennek nem tett eleget, azt a kiirtással fenyegette meg. Azzal az állítással kapcsolatosan, hogy a 48-as forradalomban nem volt 40.000 román halott, a saját nagyapja példáját idézte, akit Mezősályon állítólag azért végeztek ki, mert román volt. Kossuth nem a román nép érdekeiért harcolt, hanem ki akarta végezni a románokat - jelentette ki, és úgy vélekedett, hogy júliusban nem lenne szabad egy ennyire fontos kérdésről szavazni. Oproiescu Petru Ovidiu Natea prefektusra hivatkozott, aki szerint kényes kérdésről van szó, és a román nép nincs felkészülve erre az elnevezésre. Vlas Florin kormánypárti tanácsos kifejtette, hogy bűnösnek érzi magát, mert a kérdést nem vitatták meg kellőképpen, s a botrány elkerülése érdekében azt javasolta, hogy hagyják el szeptemberre a szavazást. Igencsak furcsa ötlettel hozakodott elő Amza Constantin, aki többek között azzal érvelt, hogy mivel a szóban forgó utcában van a marosvásárhelyi prostituált nők tanyája, és ahelyett, hogy "a Kossuth utcába megyek a kurvákhoz", jobban hangzana, ha Calarasilor utcát emlegetnének. Stefanovici Mircea szerint a történészeknek kellene dönteniük ebben a kérdésben, mivel Kossuth nem viselkedett egyértelmuen, egyik percben ugyanis barát volt Avram Inacuval, a másikban pedig ellenség, és a magyarok sem ítélik meg egyértelmuen. Moldovan Nicolae Király István tanulmányára hivatkozva azt javasolta, hogy legelső elnevezéséhez - Szentkirály utca - térjenek vissza. Spielmann Mihály meséknek, mondáknak nevezte a románok kivégzésérőlk szóló történeteket, és utalt arra, hogy 1850-ben két román püspök találta ki a 40.000-es számot, hogy minél több kártérítést kérhessenek Ferenc Józseftől. Hozzászólásában utalt arra, hogy az erdélyi románok és a zsidók Kossuthnak köszönhetik a felszabadításukat, a magyar és a román polgárság pedig a lehetőséget a fejlődésre. Hozzászólásának végén utalt arra, hogy a valós dokumentumokat kellene tanulmányozni, amihez azonban több nyelv ismeretére lenne szükség. A vitára az ülésvezető Kolozsvári Zoltán tett pontot, aki szerint a történelem többféleképpen értelmezhető, ott viszont, ahol két közösség él együtt, mindkettőnek tekintettel kell lennie a másik szimbólumaira és érzékenységére, s a tolerancia és demokrácia szellemében meg kell érteni a másikat. Számomra Avram Iancu nem azt jelenti, mint a románoknak, ennek ellenére elfogadom.. Petőfi is mást jelent, mint Eminescu, de ez nem csökkenti a nagy román költő iránti tiszteletemet. Kossuth a magyarok számára a szabadság szimbóluma, amit népszerusíteni kellene, és ha demokratikusan gondolkodunk, semmiképpen sem nevezhetjük szélsőségesnek - szögezte le Kolozsvári Zoltán, majd a szavazás következett.

Igazságtétel (bodolai)

Visszakapta nevét a Kossuth Lajos utca Marosvásárhelyen. A Kultúrpalota vagy a vár mellett ez az elnevezés is szerves része a város történelmének. A Szentkirály felé vezető utca ugyanis közel száz esztendőn át viselte a nagy reformer, az 1848-49-es forradalom vezéralakjának nevét. Kossuth első erdélyi szobrát is Marosvásárhelyen emelték, dr. Bernády György kezdeményezésére. Az 1899-ben felavatott szobrot 1920-ban tüntették el "ismeretlen tettesek". Ekkor változtatták meg először az utca nevét is, majd 1940-től 1986-ig volt újra Kossuth utca. A marosvásárhelyi magyarság természetes igénye, hogy városépítő múltjának, elődeinek tiszteletére a szóban forgó utca a ma is emlegetett nevet viselje. Annál is inkább, mert a 200 évvel ezelőtt született Kossuth Lajos volt a kezdeményezője annak a törvénynek, amely a Monarchiában, s így Erdélyben is jobbágyok millióinak felszabadulását eredményezte. Népszeruségét bizonyítja, hogy szenvedélyes hangú beszédeivel, a saját maga vezette toborzó kampány során bihari, bánáti és szatmári románok is beálltak a forradalmi hadseregbe. 1848 őszén, a kibontakozó polgárháború során Avram Iancuval, G. Baritiuval és S. Barnutiuval akarja felvenni a kapcsolatot a nézeteltérések rendezése érdekében, ez azonban nem volt érdeke a szebeni Generál-kommandónak, ami a magyarok ellen uszította a románokat. Sokszor említették Kossuth tévedéseit, a nemzetiségek kérdésében vallott álláspontját. Bár egy időben nem tudta elképzelni a Magyarország ellen fellázított nemzetiségek kollektív jogait, szellemi nagyságát, szellemének rugalmasságát bizonyítja, hogy 1849-ben Szegeden megszületett az első nemzetiségi törvény. Az emigráció éveiben pedig megálmodta a Duna Konföderációt, a Duna menti népek egyenjogú, szabad és demokratikus társadalmát, makacs erőfeszítéseket tett a román és magyar nép megbékélése érdekében. A tagadhatatlan történelmi tények ellenére, a téma kapcsán áltörténészek valótlan állításaitól volt hangos a helyi sajtó (kérdés, hogy hol vannak az igazi történészek), holott Kossuth gyilkosnak való kinevezése, a 40.000 román áldozat, valamint a Marosvásárhelyen felakasztott 100 román emlegetése több a hazugságnál. A hitelesség hiányán kívül az uszítás kategóriájába is besorolható, amire ideje lenne a Országos Diszkriminatív Tanácsnak is felfigyelnie. Mindenképpen pozitívum, hogy a tegnapi tanácsülés igazságot szolgáltatott, s a döntés törvényességéhez sem férhet kétség. Ez a fejlemény egyben próbatétel, elfogadása és elfogadottsága jelezheti, mennyire vert gyökeret Marosvásárhelyen az európai szellemiség.

Borbély Júlia: Marosvásárhely múltjáról
L. évfolyam 123. (13910) sz. 1998. június 26. péntek

Néhány sorral szeretném kiegészíteni a Séta a Marosvásárhelyi Napok egyik színhelyén címmel közölt tanulmányt, amely 1998. június 11- én, Fodor Sándor írásában jelent meg (Népúkság, 1998. június 11.)
Kezembe került az 1939-ben kiadott Krónikás Füzetek egyik példánya, amely némi betekintést ad városunk 1750—1800 közötti törvénykezési, kulturális, vallási, gazdasági, kereskedelmi viszonyaira és azon személyekről, akik abban az időben szerepet vállaltak Marosvásárhely társadalmi életében.
Így megtudhatjuk, hogy 1752-ben volt városunkban az utolsó "boszorkányper", a középkor sötét maradványa, mely máglya-tuzhalállal végződött. De a barbárságra emlékeztető emberkereskedelem is dívott 1760-ban, amikor is magánszemélyek pénzbeli követeléseiért ellenértékül jobbágyokkal fizettek.
Városunk fejlődésének lendületet adott 1754- ben az Erdélyi Királyi Táblának Medgyesről Vásárhelyre való költöztetése.
Így 1763-ban gr. Teleki József, a Királyi Tábla elnöke, értékes könyvtárat és múzeumot rendezett be a Szentgyörgy utca és a Szentkirályi utca piac felőli oldalán — szegletében —, ahogy írja a monográfia, mely gyujtemény a maga nemében első volt Erdélyben. Később e könyvek maradványai a Református Kollégium könyvtárába kerültek.
1764-ben elrendelték a közbiztonságot erősítendő, hogy minden 5 személyből álló család köteles házát őriztetni.
1772-ben nyílt meg Vásárhelyen a Fazakas utcában az első Postahivatal.
1775-ben a német mesteremberek bejelentették a városi tanácsnak egy német iskola alapítását, és a gyermekeik számára német "iskolamestert" kértek.
Ebben az időben a várost meglátogatta Hadik András, Erdély teljhatalmú biztosa, főgenerális, aki a Szentmiklós utcában, a Tabularis házban kapott szállást.
Nem kevésbé fontos esemény volt az 1773. július 11-i, amikor magasrangú személy érkezett városunkba: II. József császár, akinek szállásául a Szentgyörgy utcai Makariás házat jelölték ki.
Másnap a várban katonai díszszemlét tartottak, ahová a császár a most is Palásköznek nevezett, a Makariás házzal szembeni szuk sikátoron gyalog ment fel. Ide a katonai, a széki és városi vezetőkön kívül Borosnyai Lukáts Simeon tiszteletes kalauzolta az uralkodót, aki egyúttal a tolmács szerepét is betöltötte. Másnap reggel a kalapos király Szászrégenen át Besztercére utazott.
Amint a fent jelzett monográfiai adatokból kitunik, 1794. május havában Ôri Fülöp István a marosvásárhelyi színészet bevezetésére tervezetét nyújtotta be.
1779-ben a város vezetősége rendeletet hozott a céhek felügyeletére és ellenőrzésére, és e célból egy tanácsot nevezett ki.
Nem kevésbé fontos felszólítás látott napvilágot 1798. december 15-én, amikor gr. Toldalagi Ferenc, Marosszék főkirálybírája utasította a tanácsot, hogy Hammer János mérnöknek a piac és az utcák rendezésére készült tervét hagyja jóvá és adja írásbeli véleményét.
A városrendezési terv keretén belül, de azt megelőzően erre a periódusra esik a még ma is létező nevezetesebb épületek emelése. Ide sorolható a Toldalagi-Henter-Bánffy palota, mely a volt ferencrendiek temploma és klastroma szomszédságában épült. Sajnos a templomra már csak az idősebb generáció emlékezhet, a múlt rendszer azt lerombolta, csak a tornyát kímélte. A gyönyöru barokk palota ma az etnográfiai múzeum székhelye.
Ez időben fejezték be a Szeles Mihály telkén fekvő, a volt Poklos utca magaslati részén — a mai Köteles Sámuel utcában — a minoriták templomát és klastromát.
A nagypiac és a Szentkirályi utca sarkán épült az ún. Lábasház kőoszlopokra épített egyemeletes saroképülete, mely tanoda célját szolgálta. Sajnos az árkádok, kőoszlopok az 1990-es évek után eltuntek, ma kereskedők butikokat rendeztek be benne.
1785-ben a várbeli templomra teljesen új fedelet csináltatott a református eklézsia.
1789-ben épült a Szentmiklós utcai Kendeffi-ház, a Királyi Tábla épülete.
1791-ben a Vártemplom nyugati felében a karzatot tartó faoszlopokat kőoszlopokkal cserélték fel, és elkészült a templom új orgonája, majd 1793-ban a Vártemplom karzati erkélye.
1793-ban kezdték építeni a román görögkeleti egyház fatemplomát.
A legfontosabb személyek közül elsősorban Aranka György érdemel említést, aki 1737-ben született és 1817-ig élt. Előbb mint törvényszéki közbíró, majd rendes ülnöknek nevezik ki. Az ifjú kancellista és joggyakornok hathatós részt vállal a magyar nyelv és irodalom fellendítése ügyében, a nemzeti kultúrtörekvéseknek legbuzgóbb erdélyi harcosa.
Borosnyai Lukáts Simeon ékesen beszélő híres szónok és kedvelt pap volt. Getse Dániel, a székely főváros egyik legnagyobb fia, az emberiség nagy jótevője.
Felsorolhatjuk még Bárdosi György városi tanácsost, Kovásznai Tóth Sándort, Tetsi Miklóst, Basa Istvánt, Aranka Dánielt, a Ref. Kollégium algondnokát, Intze Istvánt, Dabál Antalt, Székely Nyírő Sámuelt, de nem kevésbé fontos személyiség volt az időben Petri Nagy György tímármester.
E tekintélyes polgár mestersége mellett írástudó ember volt — írja a monográfia, naplót vezetett 40 éven át, melyben a korabeli társadalmi viszonyokat, az akkori napi eseményeket sorolja fel. Érdekes adatokat nyújt az akkori pénzviszonyokról, az ipari termékek és élelmi cikkek árhullámzásáról, szemtanúja a császár látogatásának, felemlíti a II. Józsefnek a török és I. Ferenc császárnak a franciák elleni hadjáratát, végül érdekes adatokat nyújt arra nézve, hogy Marosvásárhely az 1809. évi nemesi felkelésben milyen arányban vett részt.
Hosszú sorokon át lehetne még idézni a Krónikás Füzetek monográfia- gyujteményét. Ez már nem az én dolgom. Jó lenne folyamatosan közölni szakemberek által mindent, ami városunk múltjára vonatkozik, megtanítani az ifjakat, mit jelent marosvásárhelyinek lenni, mit tettek elődeink városunk fejlődéséért, a régi tősgyökeres polgárság életét ismertetni, a régi székely főváros ábrázatát tükrözni.

Bodolai Gyöngyi : Egy győztes csata emlékére
L. évfolyam 160. (13947) sz. 1998. augusztus 18. kedd
http://www.hhrf.org/nepujsag/98aug/8nu0818.htm#E14E1

Cserhalom neve ismerős a magyar irodalomból, hisz Vörösmarty Mihály epikai alkotása ezt a címet viseli, s Arany János is megörökítette az eseményt. Az 1068-as kerlési csatáról, amelyben a Salamon király valamint a Géza és László hercegek vezette magyar sereg diadalt arat az országba betörő ellenségen, monda keletkezett. Egyik legeredetibb, legmagyarabb mondánk, amely arról szól, hogy a csata hevében László herceg megmenti az elrabolt magyar lányt. A jelenetsor pedig a történeti Magyarország peremvidékein levő templomaink falát díszítette, s néhol díszíti ma is. Azt azonban, hogy hol is található az a hely, ahol a 930 évvel ezelőtti csata lezajlott, kevesen tudják. 1998. augusztus 15- től valószínu többen lesznek, hisz a Kerléssel szomszédos Cegőtelke református temetőjében emlékmuvet avattak az egykori győztes csata emlékére.

Cegőtelke közel 500 lelkes, magyar többségu település az erdélyi Mezőség peremén, Besztercétől nem messze, azon a vidéken, ahol ma már csak szórványban él a magyarság. 1993-ban a csíkszeredai székhelyu Julianus Alapítvány képviselői kereszttel jelölték meg a környékén lezajlott csata helyét. (A keresztet azóta "gondos" kezek eltüntették.) Elképzelésüket, hogy emlékmuvel örökítsék meg a csata helyszínét, a Kerléssel szomszédos Cegőtelke muvelődési egyesületének képviselői álmodták tovább, majd igen nagy erőfeszítések árán meg is valósították azt. Kolozsi Tibor kolozsvári szobrász alkotását dr. Csiha Kálmán és Tőkés László református püspökök jelenlétében avatták fel az elmúlt hét végén. A beton alapon márványdarabkákból kirakott mu, amelynek felépítése sok vihart kavart, földbe szúrt kardot és pajzsot jelképez.

A szombati ünnepség rendkívüli istentisztelettel vette kezdetét a cegőtelki református templom kertjében. A liturgiai szolgálatot Godor Lajos dézsi esperes végezte, majd dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület és Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szólt a Salyó, a Melles-patak, a Szamos mentéről összesereglett, valamint a Csíkszeredából érkezett gyülekezetnek. A szónokok nagy királyunk, Szent László hősiességét, Istenhez, hazához való huségét méltatták, s az egykori történelmi esemény üzenetét tolmácsolták a hallgatóságnak, miszerint ..."a ma is tartó nyílzáporban ne hagyjátok, hogy lányaitok, fiaitok az elidegenedés hullámai közé vesszenek". Aki az őseit elfelejti, hontalanná válik, s az elkészült emlékmure azért volt szükség, hogy a Szászlekence, Somkerék, Beszterce vidéke szórványmagyarságának legyen egy emlékhelye, ahol évente egyszer összegyulhetnek - hangsúlyozta Faragó István Ernő helybeli lelkipásztor. "Segíts, hogy visszaszerezzük jogos tulajdonunkat, segíts, hogy otthonra leljünk e hazában, s kívánságaink valóra váljanak - hangzott el a Szent Lászlóhoz intézett fohász Beder Tibor, a Julianus Alapítvány elnökének beszédében. A történelmi tényeket, azt, hogy a legendabeli kunok valószínu a Moldova irányából Erdélybe betörő, s a vidéket Váradig végigpusztító besenyők (úzok?) voltak, továbbá azt, hogy miért születhetett annyi legenda Szent László királyról, Csetri Elek történész tisztázta. A magyar történelem nem csak vereségekből áll, tele van győzelmekkel is, amelyek önbizalmunkat erősítik a gondok leküzdésében, s egyik legnagyobb értékünk, a szabadság védelmére ösztönöznek a jövőben is - fogalmazta meg a történész szemszögéből Csetri Elek Cserhalom mának szóló üzenetét. Balogh Ferenc, a Kelemen Lajos Muemlékvédő Társaság elnöke, akit az EMKÉ-től az emlékmu kivitelezésének felügyeletével bíztak meg, a meghirdetett pályázatról, a többszöri zsurizés eredményéről számolt be. Székely Pál, a Cserhalom Muvelődési Egyesület elnöke a falu történetéről, az emlékmu gondolatának felkarolásáról, a kivitelezés nehézségeiről számolt be, s ismertette mindazokat, intézményeket, egyesületeket, cégeket, valamint magánszemélyeket és a falu lakóinak áldozatvállalását, amelynek nyomán lehetővé vált, hogy a besztercei Creativ kft. a tervet valóra váltsa.

Az emlékmunél, ahova a helybeli fúvószenekar nyomában kapaszkodott fel a közönség, dr. Csiha Kálmán püspök mondott áldást, s Tőkés László az eseményt a Horvátországban elpusztított Szent László faluval hozta összefüggésbe. Beszédet mondott Abodi Nagy Béla, a Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke, s az alkotó Kolozsi Tibor szobrászmuvész, valamint dr. Szántó Árpád a Cserhalom Muvelődési Egysület alelnöke, aki cegőtelki református lelkész édesapjától hallotta a történetet, s gyermekkorában számtalanszor eljátszották a hajdani csatát. Az ünnepség az emlékmuvön található, s a csata jeleneteit ábrázoló donbormu leleplezésével folytatódott, majd Kilyén Ilka színmuvésznő szavalt, s a besztercei református kórus énekelt. A helybeli fiatalok a hajdani csatatéren lejátszották a templomi freskókról ismert jelenetet, amikor László herceg a kun harcos nyergéből visszaszerzi az elrabolt magyar lányt. Majd a helybeli kultúrotthonban látták vendégül a meghívottakat.

"Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted,/ Cserhalom! és nem kér emlékül oszlopot ércből:/ Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma meződdel."/ - írta egykoron Vörösmarty. Ennek ellenére sokak álmát valóra váltva, az oszlop elkészült, nem ércből, sok-sok apró márványdarabból a kereszténység, a szabadság védelméért folytatott csata emlékére. Szép, felemelő ünnepség volt a szombati avatás, s remélhetőleg lesz még folytatása is.