Tóth István: Marosvásárhely irodalmi műveltségéről
Az anyanyelvű elbeszélő költészet Csáktornyai Mátyástól Köröspataki Bedô Jánosig
Népújság, LII. évfolyam 193. (14549) 2000. augusztus 19., szombat

Az a humanista korszak - mely a XVI. század közepétől a XVII. század közepéig tartott, és amelynek a könyvnyomtatás elterjedésével sikerült egy szűkebb olvasóréteget kialakítania - kedvelt anyanyelvű olvasmányait elsősorban az elbeszélő műfajok közül válogatta. Ezek a kor által alkotott és kedvelt műfajok tárgyuk szerint nagyjából:
1. az erkölcsi oktatást szolgáló állatmese (melynek szerzői, átdolgozói Pesti Mizsér Gábor és Heltai Gáspár);
2. az újságot helyettesítő, korabeli eseményekről tudósító vagy újságoló históriás ének (amelynek megalapozója, legkiválóbb művelője és előadó énekese is Tinódi Lantos Sebestyén);
3. az elsősorban oktató-nevelő krónikás ének, amely tárgyát legtöbbször az ókori könyvek, a Biblia és a nemzeti történelem példamutató eseményeiből merítette (Csáti Demeter, Tinódi, Ilosvai Selymes Péter, Farkas András, Hunyadi Ferenc munkássága által);
4. végül a regényes, többnyire szerelmi tárgyú széphistória (amelynek területén főként Istvánfi Pál, Tinódi, Enyedi György, Bogáti Fazekas Miklós, a Lévai Névtelen, a Pataki Névtelen jeleskedett).
Ezek mindegyikét ismerhette, és bizonyára kedvelte és a város szűk körű, lassan gyarapodó értelmiségi rétege és betűvetést tanult polgársága. Ennek az új olvasóközönségnek a szellemi igényét próbálta kielégíteni Heltai Gáspár 1574-ben kiadott Cantionaléja, egy csokorba fogva a különböző válfajú és funkciójú elbeszélő énekeket, amelyek "gyönyörűségesek olvasásra és hallgatásra". Mivel városunk régi könyvállományában szép számmal maradtak fenn Cantionálék, arra következtethetünk, hogy kedvelt olvasmányok voltak az összes krónikák és históriák válfajai, amelyek közé nehéz lenne szigorú műfaji körvonalat húzni. És feltehetőleg még annyit, hogy ezeket nem csak olvasták, de (talán iskolákban, vásártereken, netalán mulatóhelyeken) hallgatták is elődeink egy-egy jokulátor-énekes, hegedűs vagy lantos előadásában. Vásárhelynek azonban nem csak passzív, befogadó szerepe volt az énekek tekintetében: Decsi Csimor János (amint már említettük volt) A török császárok krónikája című elbeszélő költemény feltételezett szerzője és Csáktornyai Mátyás, városunk egykori református prédikátora szintén krónikás vagy történeti tárgyú énekben hagyott emlékezetes munkát ránk. Nem tudni, melyikük honosította meg városunkban ezt a műfajt. Csáktornyai életéről még Decsinél is kevesebbet tudunk. Azt írja Grobián versei című könyvében (amelyet Friedrich Dedekindtől fordított), hogy "egy városban Maros mellett" készült ez a komikus munka, amelyben "az jó tisztességes erkölcsnek regulái visszavaló értelemmel vannak megíratván". Persze, hogy latinból fordított munkájának erkölcsi indokkal akar létjogosultságot szerezni, hiszen szokatlanul faragatlan és ízléstelen szatirikus költemény. S ezt mintegy enyhíteni (vagy leplezni?) szeretné, amint az olvasóhoz ajánlott latin verséből kitűnik:

Olvassák el könyvemet ifjak s tiszta leányok,
Mondják fel dalait zsenge korú gyerekek.
Nem szól vénuszi tűzről, sem feslett szerelemről,
Ámde az erkölcsöt jobbítja ez a könyv.
Emberi dolog elesni, de vétkezik, aki nem áll fel;
Aki hibát észlel, s ellene küzd: az bölcs.

Ebben, a megreformált humanista elvben semmi kivetnivalót nem találhatott a korabeli jámbor olvasó. Az viszont egészen más dolog, hogy a megvalósításban ízléstelenségre és illetlenségre ösztönző illemszabályokkal is találkozott. Nem sokkal ízlésesebb Régentén az római főasszonyoknak cifraság tilalmáról való perlődések című antik tárgyú asszonycsúfolója, feddőéneke sem. Van azonban egy emlékezetesebb munkája is, amely arról a versenyről vagy inkább versengésről szól, amely Ulisses (Odüsszeusz) és Telamoniosz Aiax (Aiasz) között zajlott le Akhilleusz fegyverei odaítélésekor. A Marosvásárhelyt letelepedett Csáktornyai 1592 és 1599 között magyarította Ovidius Metamorphoses című alkotásának XIII. része nyomán. Jeles, szép história két görög hercegről, az erős Aiaxról és bölcs Ulissesről című munkájában négyütemű tizenkettős sorokká dolgozta át Ovidius hexamétereit. A nyers erőt és a mértéktelen indulatot megtestesítő Aiax egyszerre vádolja az okos tanácsadó és rágalmazó Ulissest: mintha egyértelműen csak széthúzást és egyenetlenséget okozna rossz nyelvével:

Prédál így Ulisses, az o vitézsége
Köztünk vív, mi vagyunk néki ellensége,
Már hogy kedve ellen kételen jött ide,
Kik jobbak voltanak, az okát vesztette.

Ez a terjedelmes, háromrészes (Mindszenti Benedek udvarhelyi kapitánynak ajánlott) verses krónika - csoportrímei miatt - arra késztette szerzőjét, hogy oldja fel ezt a túl kötött rímképletet. Ulisses egy helyen például ilyen oldott, páros rímekben érvel Aiax igaztalan vádjai és át nem gondolt tetteivel szemben:

Aiax néktek ebben mi hasznot tett volna,
Iphigéniáért hogyha ő ment volna.
Nem erővel kellett fogni, hanem ésszel,
Most is ott vesződnénk Aiax erejével.

A négyes rímű tizenkettősöket kezdi tehát párosokra váltani. S ez az újítás mintha Faludi Ferenc verselésének egyengetné az útját (talán először egész költészetünkben). Kár, hogy nincs több ismeretünk a versújító, krónikás énekszerzo Csáktornyairól, akinek még egy emberöltővel később is eljátszották ezt a vetélkedését a kolozsvári Unitárius Kollégium diákjai. Ebben természetesen a költemény ellentétekre épülő, tömör szerkezete játszhatott főszerepet, amely Ulisses replikájából tűnik ki a leginkább (hiszen őa szerző szócsöve):

Rajtad tagok vannak, nálam elme vagyon,
tagoknak bírása az elmétől vagyon,
te csak kézzel szolgálsz, én kézzel, elmémmel
Erő elme nélkül, mint fa gyümölcs nélkül.

Az írónak mintha itt sikerült volna elérnie igazán a Grobiánus-versek ajánlásában kitűzött erkölcsnevelő és szellemi műveltségre ösztönző szándékát. Arisztotelész Nikomachoszi etikája szellemében foglal állást az érzelmi és erkölcsi középértékek (to meszon; hé meszotész; aurea mediocritas) egyedüli helyes volta mellett. A győztes Ulisses nem csak szellemibb, eszesebb jellem, mint az őrületbe hajszolt és öngyilkosságba menekülő Aiax, hanem az erények legfobb követelményének is inkább megfelel, mert mértékletes (nem csak az erény hiányát, de annak túlzását is kerüli):

Igen nyughatatlan Aiax és hertelen,
haragja vakmerő, szava kérkedéken:
Az Ulisses csendes, mértékletes igen,
Mélyen elmélkedő cselekedetiben.

Talán ez bizonyítja leginkább Csáktornyai humanista műveltségét. Csáktornyai Mátyás - akárcsak a Károlyi Péter által meghonosított arisztotelészi esztétika követői - azt az elvet vallja, hogy lényegileg "a hagyományos történeteket nem szabad megváltoztatni" (Arisztotelész. Poétika XIV.). Sem ő, sem más humanista elbeszélő költőink nem az események újszerű szenzációjával akarnak hatni elsősorban, hanem valamilyen örök emberi és általánosítható humanista szentenciákkal, igazságra vezető következtetésekkel (hiszen többnyire ókori történeti tárgyuk különben is közismert). A latin nyelvű nemzeti tárgyú eposzainkra (Taurinus Dózsáról, Schesaeusnak Pannónia romjairól szóló hőskölteményére), vagy még inkább dicsőítő elbeszélő költeményeinkre (Hunyadi Ferenc Báthori Istvánról, Bojthi Veres Gáspár Bethlen Gáborról vagy Pápai Borsáti Ferenc Rákóczi Zsigmondról szóló panegiriszére (általában ugyancsak jellemző a túlzott moralizálás. Ezek a fohos heroizálására vonatkozó (sztoikus, aszkétikus, heroikus, bölcsen szemlélődő) tulajdonságok nem mindig a cselekmény révén kerülnek felszínre, s így inkább elfedik, mintsem előtérbe helyezik az eléggé stagnáló cselekményt eseményeket. Azonban az 1650-es években egy olyan krónikás elbeszélő költemény keletkezik, amelyben elsősorban a történeti eseményeknek, másrészt földrajzi neveknek (mint az események színterének) a felsorolása gyakran adatszerűen szárazzá teszi a verset, mintha csak Tinódi újságoló, tudósító históriás éneke folytatódnék ezekben a magyar nyelvű, viszonylag terjedelmesebb verses elbeszélésekben. A Marosvásárhely művelődés körébe tartozó Mezőcsávás ilyen elbeszélő költeményekkel gazdagította barokk kori epikánkat. Köröspataki Bedő János három ilyen munkát is hagyott ránk. Lupuj vajdáról való ének című költeménye arról szól, hogy II. Rákóczi György és hadserege miként segíti meg Matei Basarab havasalföldi vajdát a túlságosan öntelt és hatalomra törő Vasile Lupu moldvai fejedelem támadásával szemben:

Egészséggel, Máté vajda,
Nagyságodat Isten áldja,
Egészségedet megtartsa
Országodat oltalmazza.
Az erdélyi fejedelem
Lészen tenéked védelem,
Tőle mégyen segedelem,
Tied lesz a győzedelem.

(3-4. sz.)

A szerző - akárcsak a lengyel párti fejedelem - egyértelműen a védekező Máté vajda mellé áll, szemben a kozák csapatokkal támadó Lupujjal, aki önhitt és irigy:

Ne félj azért, mert nem hadnak,
Az magyarok igen szánnak,
Melletted fegyvert is vonnak,
ha kelletik, vért is ontnak.

(9. sz.)

Így szólítja meg képzeletben az író a szorongatott helyzetben lévő főhőst, aki végül is győz, és baráti lakomát rendez szövetségese számára:

Máté vajda se bánkódik,
Országában uralkodik,
Rákóczinak kedveskedik,
Egészségéért is iszik.

(61. sz.)

Ugyanezt a tárgyat szinte egy időben még több erdélyi író is feldolgozta: így Malomfalvay Gergely, aki neve ítélve ugyancsak tájaink szülöttje lehet (a kismartoni mariánus ferencesek rendfőnöke lett, és feltehetőleg a másik rendfőnök, Kájoni János is hagyott ránk egy hasonló munkát. Malomfalvay Gergely Ének Lupu vajdáról című verse ugyancsak felező nyolcasokban, és csoportrímekre épülő szakaszokban lüktet. Így Köröspataki hatása feltételezhető, szoros keletkezési kapcsolatuk viszont mindenképpen vitathatatlan. Malomfalvay munkája azonban nem csak töredékesebb, hanem szerkezetileg összefüggéstelenebb, és ritmikailag is darabosabb, faragatlanabb. Epikai szempontból főképpen az események folyamatát hiányolhatjuk ebből, a Tinódira is emlékeztető históriás elbeszélő költeményből. Rímei gyakran keresettek, ami Köröspatakinál (legalábbis ilyen mértékben) nemigen fordul elő. Malomfalvay például így ítéli el Vasile Lupu vejét, a kozák "hatmány" Timust:

Amaz kozák hatmány Timus,
Ki gonoszságban volt primus,
Paráznaságban intimus,
De jámborságban ultimus.
(88. sz.)

(Malomfalvay - amint említettük volt - a drámailag telített barokk lírában szerzett inkább érdemeket.)

A harmadik azonos tárgyú elbeszélő munka, amely az Apor-formulárium toldaléka címen is ismeretes (mivel az Apor család Abásfalvi levéltárából került elő), 1654-ben keletkezett egy anachoréta (vagyis egy görögkeleti remete, esetleg egy román szerzetes) tollából. Ezért gyanítják Kájoni János szerzőúségét a másként Lupul vajdának romlásáról címen is közölt vázlatos feldolgozás esetében:

Ez éneket szerzé egy anuchuréta víg múlatási közben,
Mikoron írnának az ezerhatszázban és ötvenegyedikben,
Örvendez szívében az anachuréta jó követ szavát értvén.
(21. sz.)

A históriás elbeszélő költemény, - amely több helyütt szó szerint egyezik az előbbi évben keletkezett Köröspataki azonos tárgyú munkájával - 6+6+7-es tagolású, vagyis középütt (rímtelenként alkalmazott) Balassi versformában hömpölyögteti a hadi eseményeket.